Csak turkálok a gondolataim közt.
Csomagolnom kéne és odébbállni.
Vagy csomagolnom kéne és itt maradni.
Osztogatni, nevezhetném ajándéknak. Rátukmálni senkire semmit nem fogok.
Már megint minden hiábavaló.
Tanárként kiállni a katedrára. A többség úgysem fog figyelni rá. A többség azt sem tudja, mit keres ott. A többség állapota viszont nem a többség hibájából adódó problematika.
Ennek ezernyi oka lehet. Hívhatjuk népességrobbanásnak, de önmagában véve ez is kevés. Például, hova tűntek a kétkezi szakmák? Leértékelődtek. A gyakorlatban nem tudom mennyire, de elméleti síkon szinte megsemmisítették őket. Most aztán nézhetnek. Minőség? Sehol. De nem is keresik, úgyis hiába. Mindegy is, hogyan lesz tovább, mert úgyis lesz valahogy.
És az igazsághoz (persze az sincs úgy abszolúte) különben is hozzátartoznak a rosszak. A rossz dolgok. És igen, létjogosultságuk van nekik is. Ha durva akarnék lenni, azt mondanám, hogy szükségszerű minden háború. És tessék durva voltam. Hogy miért? Nem hiszem, hogy csak a népesség kordában tartása érdekében. Sőt, látható, hogy innen nézve nem volt valami sok értelme egyik világháborúnak sem (itt kihangsúlyoznám, hogy nem hiszek a háború semmilyen nemű erejében).
Inkább azért volt és van értelme bármiféle rossznak, hogy felrázzanak. Mert fel kell rázni néha az embereket, hogy ne csak úgy legyenek bele a nagyvilágba. Kellenek az ideológiák (jók és rosszak) akármennyire is kiforgatottak, meg nem értettek, lenniük kell.
A hit miatt.
Hiszen ismerjük végességünket, és mégis megyünk tovább, néha feleslegesen fontoskodva, vagy túl komolyan véve az életet, de valamit mindig teszünk azért, hogy elviselhetőbb legyen. De mi is legyen elviselhetőbb? Hiszen néha már elviselhetetlen az, ami körülöttünk zajlik. Talán, hogy elviselhetőbb legyen a végességünk úgy is, hogy közben úgy tűnik számunkra, hogy valami végtelenbe vagyunk belehelyezve. Hiszen lényegében megismerhetetlen az, ami körülvesz bennünket, mégis szomjazzuk a tudást (ki így, ki úgy).
Hogy miért is? Épp azért, mert felráznak bennünket, hogy (tudattalanul is) nem hagyják, hogy répaként éljük le az életünket. Mert ha nem érnének minket külső impulzusok, akkor bizony könnyen erre a sárga sorsra juthatnánk.
Távolról nézve, ihletett pillanataink egyikében mondhatnánk azt is, hogy szép és tragikus a mi életünk, hiszen tudjuk, hogy minden megy tovább és egyszer majd nélkülünk, mégis minden földi másodpercben az örököt akarjuk, amíg csak akarhatjuk.
És így jutunk el megint oda, hogy semmi sem hiábavaló.

Összefoglalásként: Mindig úgy megyünk előre, hogy tudjuk: veszni fogunk. Mégis mindig akadnak olyanok, akik változtatni akarnak a világon, jobbá, szebbé akarják tenni azt. És mindig vannak mellékhatások. Mondhatnám úgy is, hogy pillangóhatásként vonzza magával a jótett valaminek a megromlását. Mégis megyünk tovább. Bár, talán úgy érezzük, csak egyre rosszabb lesz („bezzeg a mi időnkben”), de valójában mi magunk vagyunk rá a bizonyíték, hogy ez nem így van. Hiszen más problémákkal, más körülmények között ugyan, de ugyanúgy küzdünk az „életben maradásért” és ugyanúgy tudunk örülni az életünknek, mint régebben is.