Valahogy megint Fátyol sorai jutottak eszembe,
olvasva a híreket és szembesülve azzal, merre is tartunk, mi magyarok - meg úgy a világ általában.

A kapitalizmus meg az új egoista világrend szép lassan kiölte az emberiességet az emberekből, és groteszk módon emberi jogok fontosságát hirdetve védünk és rejtünk olyan bűnösöket, akiket a régi világ hóhérai már régen fellógattak volna... jogosan és helyesen.

És íme a vers, amely (számomra) most talán aktuálisabb, mint valaha:

Szabó Katalin (Fátyol):
Az örök boldogok (születendőmnek)

A tavasz oltotta teher rajtam
súlya páraként nyárrá omlik bennem
nehezen lélegzek, a lépés fáraszt
buja termést ígér a gond,
elvetettem, hát ezt kell szeretnem.

Csügged a remény, s a szél viharköpönyegén
dörögve szakít egyet az ég,
villámokat szór a haragvó este,
s félve bújik ez ember a szegletbe,
mint a fenyített lusta cseléd.

Karja nehezül, ahogy tartja fáradt fejét,
hallgatja törten, még zakatol a szív
átsuhan szobája szegletén a remény,
mint megriadt, fürge, menekülő gyík

Tébolyult világban kisded tör létre,
bújik csendesen anyja lágy ölén,
háborúzik a világ odakinn,
s a káosszal háborúzik a Létben
a soha el nem pusztuló remény.

A tavasz oltotta teher rajtam,
súlya vállamon, de szárnyakat ad
szívemből kacagva pulzál tova éltető vérem,
gyilkol engem, de neked életet ad.
Boldog halál, öröklét lakattal,
áldott asszonyok vasakarattal
lépnek a világ romjain. Hajlott hátuk
mögül kacag a jövő, mellük nehezül,
a szívük zokog. A világ felett tombolnak
a bolondok, s alatta reménykednek az anyák,
kik eltaposva is örök boldogok.