Szegény emberek, mármint akik vizsgáznak autóvezetésből, illetve rutinfeladatokból...

Nos, eljutottam én is arra a szintre, hogy vizsgázzak rutinból. Hurrá! Gondoltam én, hogy nekem meg sem kottyan, hiszen minden vizsgám elsőre sikerült, akkor az sem lehet nehéz.

Február közepe van, csodásan süt a nap, így dél felé, és remélem a vizsgabiztos is nagyon éhes, akárcsak én. Örülnék neki, ha nem látná rajtam milyen ideges vagyok...akkor lehet, hogy szóba sem állna velem. Odajön hozzám kezet fog.  Rendesnek néz ki latolgatom magamban. Idősebb, tapasztaltabb, mosolygós és még egy felfedezés szőke, kék szemei gombként néznek rám...tudom nem lesz semmi gond.

Először is mondja, hogy ellenőrizzem az autót műszaki szempontból. Nézek rá, majd egy pillanatra az oktatómra...magamban meg gondolom, na tessék, ezt is jól kifogtam, méghogy műszaki...kit érdekel? Elviszem a kocsit a szervízbe, majd ott ellenőrzinek mindent.

Látja szenvedésem, megköszörüli a torkát, majd:

- Nos, milyenek a gumiabroncsok? - kérdezi - nagyon értelmesen nézhettem rá, hát milyenek lennének, hiszen ő maga is látja, hogy nincs semmi bajuk, akkor meg mi a fenét kérdezi tőlem. Nagyon jól megállapítom, hogy rendben vannak. Erre mit csinál? Beül az autó hátsó ülésére. Na, kérem szépen, akkor kinek magyarázok? A felőlem lévő ablakoknak, és a fáknak, melyeknek rozsdagyűrt levelei csüngnek az ágakon - állapítom meg, persze nem hangosan, csak úgy magamban.

Mondja, hogy beszéljek a kormányműről. Mit mondjak neki? Úgy érzem, hogy teljesen sarokba szorított. Már csak suttogva hallom, hogy valami holtjátékról beszél...persze, tuti van ilyen, de nem az én fejemben, vagy ebben a kocsiban...vagy mégis van?

A fényszórók, na igen. Végre valami jó is, arról tudok beszélni, hiszen látom, hogy világít, ha ráadom a gyújtást. Nem gond. Elmondtam neki mindegyiket.

- Az országútinak hol a piktogramja? - kérdezi tőlem, miután úgy döntöttem, hogy a fagyoskodásból elég, és beültem a vezető ülésre. Nézek rá hátra. Mi is az a piktogram? Hol is kell nézni? Milyen színű is? Ajaj, na éreztem már, hogy bajban vagyok, de még mennyire. Oktatómra sandítok, aki a fél szemével mutatja, hogy nézzek már rá a műszerfalra, arra a kék izére. Okés. Megmutatom.

- Jó! Na, látja tudja azt maga! - húúú micsoda rossz érzés, amikor az ember magázzák - állapítom meg. Majd azért, hogy talán jobban érezzem magam és csillogtassam szuperjó műszaki tudásom a fékről kérdez. Uramatyám. Hát mit tudom én, hogy mi van egyharmadig, és, hogy hányat kell a kéziféknek kattognia. Nos, arról nem volt szó, hogy ilyen hülyeségeket kérdeznek tőlem.

Végül is rájöttem, hogy ezzel a műszaki tudással már lassan elmehetek autószerelőnek. A lényegen nem változtat. Hiába volt napsütéses idő, és hiába éhes a vizsgabiztos, mégis elvágott. Akkor abban a pillanatban megsemmisültem, hiszen nem értettem, mert azért gagyogtam valamit, talán mégis kimondtam, hogy a fákon még csüngnek száraz levelek?

(Csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy megtanultam a holtjátékot, a gumiabroncsokat, a féket, a fényjelzőket ellenőrizni, és még azt a hülye piktogramokat is értelmezni a műszerfalon.)

A második vizsgámon nem az ablaknak magyaráztam, hanem a vizsgabiztosnak, aki nem fogott velem kezet, de bemutatkozott és Gabriellának hívott. Szigorú szemei néztek rám a szemüvege mögül. Saroktolatást húztam, az a kedvencem az y mellett.

Megdicsért, hogy milyen jól tolatok.

Csak mosolyogtam...ja kérem egy ráktól mit is lehet várni?