Amikor az ember eljut egy bizonyos pontra, akkor teljesen átértékeli az addigi életét. Köröttem mindig zsongott a világ, forrt a levegő, de most talán a csend jobb. Nem is tudom. Körbevesznek a családtagjaim, a barátok, de mégis belülről valami hiányzik. Könnyen lehet, hogy csak az átélt dolgokon merengek, és szeretném, ha ez most meg sem történt volna. Folyamatosan azon gondolkozom, hogy mi vezetett eddig, mit kellett volna másként csinálnom, és persze az is, hogy miért velem, pont velem, de amikor elnéztem a betegtársaimat rájöttem nemcsak velem esik ez meg, hanem mással is.

...amikor a műtőbe toltak sötét éjszaka volt, a  hideg megcsapta fázós testem...féltem...egyre jobban vacogtam, miközben a fejemben zakatoltak a szavak, az orvos minden mondata. Magam előtt láttam az ultrahangos képet, a rossz dolgot, mely ott van még bennem és bármikor robbanhat...próbáltam összeszedni magam, elsuttogni az imáim, hogy Isten abban a pillanatban is velem legyen, vigyázzon még rám egy kicsit...

...azon a kék-zöld helyen eszembe jutott minden...érdekes, a rossz emlékek hamarább, és még jobban fáztam, persze furcsák voltak a hangok, az altatóorvos hangja, hogy nemsokára nem érzek semmit, mert jön a kábulat és higgyem el vigyáznak rám, ne féljek, ne akarjak meghalni, csak élni, és visszajönni...akkor eszembe jutottak a szép emlékek, a csodás és még csodásabb percek...majd jött a megérdemelt kábulat.

Abból, az időből, amit a műtőben töltöttem, abban az egy órában nem emlékszem semmire, de amikor felébredtem didergett még a lelkem is.

Most itthon vagyok, gondolkozom és próbálok a megtörtént dolgokon kevesebbet merengeni, a lelkem felépíteni újra, hiszen még élek...bár tudom, ha két-három nappal később megyek, ma nem vagyok itt.

Mondanám, hogy szép az élet, és innen már csak a boldogság jöhet, de azt hiszem abban is van még egy-két kanyar...