Mindenki életében lehetnek dolgok, amelyeket szégyellenie nem kell ugyan, de büszke sem lehet rájuk túlságosan. Azokra a pillanatokra gondolok, melyekben akaratunk ellenére, vagy önhibánkon kívül nevetségessé, mások gúnyos megnyilvánulásainak céltáblájává válunk. Egy ilyen esett meg velem immár tizenéve, amikor épp kinőttem gyakornoki minőségemből és professzoromtól vártam, hogy némi előléptetésben részesítsen. A rang az önbecsülés miatt lett volna fontos – minek is magyarázzam – de nem jött volna rosszul a pénzmag sem. Hovatovább közmondásossá vált, hogy kollégáimhoz mérten anyagi lehetőségeim igencsak szerények, egyszóval alig keresek valamit. Nem egyedül voltam így, sok más kortársamat sem vetette fel a pénz. Eltelt hat-hét év a diplomaosztás óta, de korántsem jutottunk oda harmincéves korunkra, hogy komoly szülői segítség nélkül családalapításra gondolhattunk volna. Volt ugyan egy kis járgányom, azzal jártam dolgozni, de épp hogy fenn tudtam tartani. (Ma már tudom, hogy azokban az években voltam igazán boldog.)
Nos, új professzorunk érkezett, fiatal tudós, energikus, ötletekkel teli ember, aki – szerencsémre – rám is gondolt, igyekezett ebben-abban segíteni, osztályvezetéssel bízott meg, később adjunktussá nevezett ki. Csillagom felfelé látszott ívelni, mígnem egy napon a következő esett meg velem.
Munkahelyemre beérkezvén, a parkolót még üresen találtam. Én voltam az első, ez gyakran megtörtént. Leállítottam az öreg Polski Fiat 650-est (nem is kell még öregnek lenni ahhoz, hogy tudják, milyen típusról van szó) rögtön a szemetes konténer mellé. Rögvest eszembe jutott, hogy milyen sok szemetet tárolok az autómban, egy kolléganőm meg is jegyezte, hogy szemetesebb már nem is lehetne. Főleg csokipapírok, számlák, reklámújságok, fecnik hevertek a padlón. No, itt az alkalom, gondoltam, összeszedtem a szemetet és a konténerhez vittem. Közben persze, már a benti dolgokon járt az agyam, hogy mi mindent fogok én ma csinálni. Egyik kezemben a marék szemét, a másikban a slusszkulcs, na mit gondoltok, melyiket dobtam a kukába? A slusszkulcsot, persze. Rögtön rájöttem, hogy ez így nem jó. Ajjaj. A konténer igen mély volt, vagy inkább nagyon magasan volt a pereme. Nemrég üríthették, mert alig volt valami az alján, szóval a slusszkulcs mélyre esett. Feltűrtem a kabátom ujját, megpróbáltam kézzel elérni, de reménytelen volt. Levettem a kabátomat, ingujjban próbáltam ismét. (Csípős, hideg november volt. ). Hát, ahogy piszkálgatok, keresgélek – még ugráltam is, hogy a kezem mélyebbre érjen – egy nagy fekete autó tűnt fel a sarkon. A Rektorátus fekete Passatja volt. Sofőr vezette, hátul pedig nem más ült, mint az én kedvenc profom. Pillanat alatt a kuka mellé ért, esélyem se volt, hogy elkotródjak onnan. A Prof oldalán az ablak lehúzva. A Prof azonnal észrevett, kidugta a fejét az ablakon, ahogy a kocsi elhúzott mellettem, követett a tekintetével. Ma is emlékszem arra a döbbent arcra. Úgy meredt rám, mint Lót felesége nézhetett, amikor rájött, hogy olyat látott, amit nem kellett volna.
Tulajdonképpen nem változott semmi. A Prof rendes volt velem később is, ahogy addig. Sosem vont kérdőre, hogy mit is kerestem én egy kuka mélyén, de azért időnként, mintha sajnálkozást véltem volna kicsengeni a hangjából. Ma sem tudom, mit gondolt akkor. Hülye egy helyzet. Ott, sebtiben nem volt módom magyarázkodni, később meg már minek? Nem követtem el semmit. Igencsak azt gondolta, amit bárki gondolt volna: rosszul megy a szegény fickónak. Egy azonban biztos: fizetésemelést nem kaptam.
Azóta is gyakran szemetes a kocsim. Persze, kitakarítom én, ha olyanom van, de már nem vonzanak a nagy, üres szemetes konténerek. |
