Tudod, Barátom, én soha nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fel lehet állni. Én mindig azt hittem, hogy akik gyorsan felállnak, azok nem is szerettek igazán. De most be kell lássam, tévedtem. Tévedtem, mert akik igazán szeretnek, azok a szenvedésben is együtt maradnak, mert tudják, ahogy mindig tudták, a cél ugyanaz: azt kell adni a másiknak, amire szüksége van.

Persze, kegyes volt, hozzám az élet, és szép volt a történet, és könnyített eljárásban ért véget, de ez mit sem változtat azon, hogy én már tudom: "a szerelem nem a boldogság egyik lehetséges módja, hanem az egyetlen". 
Erről pedig, mikor adjon tanubizonyságot az ember, ha nem akkor, amikor véget ért.
Az ember mindig elindul valahonnan, és elér valahová egy-egy kapcsolat végén, és csak ritkán adatik meg, hogy már az elején tudjunk mindent, és megtaláljuk azt, akivel eljutunk oda, ahova el kell jutnunk. Oda, ahova akkor indítottak minket, mikor megszülettünk, és magasra emeltek, és megmutattak az isteneknek: "íme az ember, a csoda - megszületett".

Szóval, Barátom, lehet, hogy nem tudhatok mindent, de azt biztosan tudom, hogy hova kell jutnunk az élet végére: el kell jutni az istenekhez, és ki kell érdemelni az elismerésüket, hogy te tényleg egy csoda vagy, mert azzá tetted önmagad. És ehhez én nem ismerek más utat, csak a szerelemét.
Nem voltam túl sokszor szerelmes, mert sokáig azt sem tudtam, mi a szerelem. Aztán egyszer elhúzta a mézesmadzagot az orrom előtt az élet, és iszonyatosan megijedtem, hogy ilyen csak egyszer adódik, egyetlen egyszer, és ráadásul milyen csúnyán ért véget, úgyhogy többé soha, főleg nem fiatalabbal... Nem és nem és nem!

Jó sokáig eltartott, míg megértettem, hogy szerelem nélkül sehova sem jutok. Csak a szerelemben tanulja meg igazán az ember, hogy milyen önzetlen is tud lenni, nemeslelkű és nagyvonalú. Rácsodálkozik, hogy micsoda erők laknak benne, és mennyi bátorság! De ami a legfontosabb, ekkor érti meg, hogy szeretni csak teljes függőségben szabad. Nem azért, mert a hűség mindenek előtt, és mert ezt várja a világ, hanem mert benned is ott a vágy, hogy rábízd a lelked a másikra, és az övét magadon tudjad, és akkor hirtelen eltünnek a félelmek és kinőnek a szárnyaid, és csak azt érzed mindennél biztosabban, hogy szabad vagy. Soha nem lehetsz olyan szabad, mint a szerelemben, mert az igazi rabság a félelmeinkből szövődik körénk.

Szóval, jött Tündérbogyó, és hiába mondtam, hogy nem, nem nem - ez lehetetlen, egy szép napon úgy éreztem, semmi sem lehetetlen. Emlékszem, azt írtam neki, ha most húsz évvel fiatalabb lennék, megfognám a kezed, és többé el sem engedném. Ő meg azt válaszolta, ha húsz évvel idősebb lennék, megfognám a kezed, és többé sosem engedném el.
Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy fogja a kezem, és fogom a kezét, és mindez olyan természetes, mintha másképp nem is lehetett volna.
"Jó nekünk - nevetett - mert egyszerre vagyunk negyven évesek, és egyszerre húsz évesek, mikor melyik kell éppen".
Hát, így is volt. És meggyógyított és meggyógyítottam, és repülni tanítottam és ő repülni hívott...

Aztán egy szép napon elétartott egy lányt az élet, és azt mondta:
- Nézd csak! Szerethetnél mást is, nemcsak Szemillát!
És Tündérbogyó halálra rémült, hogy most mi lesz, mi lesz, mi lesz, ha egyszer mást szeret, akkor már nem fog szeretni, és akkor majd azt hiszem, hogy be akart csapni.. És persze, hiszen ismeritek, ő soha nem akarna becsapni engem, úgyhogy csak azt tudta túl kell esnie rajta. Gyorsan fel is hívott, aztán vett egy üveg tequilát és megitta.
Nekem volt egy egész napom, hogy felkészüljek rá, mert már előző este írta, hogy "rendetlenség van a szívében", és ebből rögtön gondoltam, hogy ez jót nem jelenthet. Megérzi az ember a bajt, előre.
Úgyhogy én egy üveg gint vettem és megittam.
Hiába, nem vagyunk egyformák! :))

No, szóval, csak azt akarom neked elmesélni, Barátom, hogy én csak egyet tudtam biztosan: hogy mi szerelmesek voltunk, és ha szerelmesek voltunk, akkor mindent meg lehet érteni, mert a szerelem erre is megtanított, hogy csak azt nem érti az ember, amiről nem tud eleget.
Persze, enyém volt a főszerep, Bogyónak csak annyi jutott, hogy belém vágja a kést, de azért hittem benne, hogy nem szórakozásból tette, hanem mert nem tehetett mást.
És persze, az is segített, hogy mindig felvette a telefont, akkor is, ha azt mondtam neki, hogy "gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek". Aztán persze, mikor már nem mérgezett tovább a harag, felhívtam újra, hogy bocsánat, csak nem értem, és úgy érzem mindjárt megzavarodok, de majd letisztul a kép és lehiggadok, csak ne tűnjön el az életemből.

Ezek után aztán beláttam, hogy Bogyó most már nem segíthet, hiszen úgyis mindegy mit mond, én felhúzom magam rajta. Csak azt akartam mindig tudni, hogy jól van-e, és akartam hogy tudja, hogy én is küzdök és megvagyok, majd túléljük és szép lesz megint az élet.
Emlékszel, Barátom, mit mondtam: mindig azt kell adni a másiknak, amire szüksége van, és most Bogyónak megértésre volt szüksége, nekem pedig arra, hogy ne tűnjön el a hitem, hogy igaz volt minden.

Persze, most mondhatod, ez az én történetem, neked sokkal nehezebb,a  tiéd más. Igazad van, nem vitatom, de hidd el Barátom, a lényeg mindig ugyanaz: meg kell érteni, miért történtek a dolgok.
Ó, ha tudnád, hogy én mennyire nem szeretem hallani, mikor azt mondják az emberek, hogy becsapott!
Hát, mi ő? Ajtó? Akit csak úgy be lehet csapni? Elárulom neked, Barátom, csak azt lehet becsapni, aki nem akar megismerni. Aki csak hinni szeretné, hogy ismeri a másikat, de valójában nem is ismeri. No, erre én csak azt tudom mondani neked, amit apám mondott nekem: hogy hinni a templomban kell.
Mert tudod, úgy van az, hogy csak akkor lehet mindent elmondani, ha tiszta a lélek, és tiszta a helyzet, és ez a kettő elég nehezen jön össze.

És azt is be kell látnod, hogy kicsit te is becsaptad magad, mert úgy szeretted volna megmutatni a világnak, hogy te a szerelemért mindent feladsz, és a szerelem majd legyőz minden akadályt, vagyis, lásd be Barátom, hogy te hős akartál lenni.
És hős is vagy, mint minden ember, aki megpróbálja a lehetetlent és elbukik. De elárulok neked egy nagy titkot! Van egy sokkal jobb lehetőség, mint hősnek lenni.
Lehetsz boldog is! Csak azt kell látnod, hogy most előbbre vagy az úton (tudod, az istenek felé), de még nem érkeztél oda. Úgyhogy a megérkezésig még talpra kell állni és indulni tovább, és szeretni újra, mert ha már tudod, mi a szerelem, akkor a nehezén túl vagy.

Akkor legközelebb már felismered, kire bízhatod a lelked, ki az, akivel messzire szállhatsz, mert a tudás, amit a szerelemben kaptál, az a tiéd marad.
Persze dönthetsz úgyis, hogy köszönöd szépen, soha többet. Hát, jó. Lehet, hogy vezet út így is a csillagokhoz, csak azt én nem ismerem.
És jajgathatsz, és kiabálhatsz, és felvághatod az ereidet, attól a fájdalom nem lesz kisebb, csak szomorúságból lesz több a világon. Majd nézheted onnan fentről, hogy mit hagytál magad után és láthatod azt is, hogy lehetett volna másképp is, de akkor már hiába, mert onnan fentről tényleg nincs visszaút.
Úgyhogy jobb lesz, ha nem foglalkozol a fájdalommal, mert a fájdalmat nem lehet megspórolni, csak meghosszabbítani lehet. Olyan ez, mint a szülés: ha meg kell születnie annak a gyereknek, akkor az megszületik, akkor is, ha úgy érzed beleszakadsz.
Viszont dönthetsz úgy, hogy meggyógyítod magad. Hogy nem hagyod évekig gennyesedni a sebeidet, hanem megértesz, megértesz, megértesz mindent: magadat, az életet, a világot, az embereket, és azt a másikat, aki rútúl elhagyott.

Tudod, mostanában járok tornázni. Én azt hittem, nekem már nincsennek is izmaim és hogy ez így természetes, hiszen nem vagyok már húsz éves, és takarításban nem edződik meg az ember.
Már látom, hogy ha évekig nem használtad is az izmaid, azok kiszolgálnak téged, ha veszed a fáradtságot, és küzdeni kezdesz. Persze, először csak azt érzed, hogy elfáradtál, de aztán meglepődsz, hogy mennyivel könnyebben mész fel az emeletre, és hirtelen ráébresz, hogy az igazi csoda az erő, amely benned van. Amelyet a szerelem mutatott meg neked, de amely veled marad, akkor is, ha elfogy a közös út, és másfelé kell menned.

És innen üzenem Naivának, hogy ne szomorkodjon. Írunk még Bogyóval szép mesét, csak már külön-külön. Ő az övét, én az enyémet, de attól még a szép meséket szeretni kell, hogy nem a miénk:)