Mikor a Hold ráült a házra

              Egyszer egy éjszaka elfáradt a Hold, fent bolyongott az égbolton. Szomorú

       volt, mert le akart ülni, de helyet senki sem adott neki. A felhők között szállt,

   barangolt keservesen, egész teste remegett, majdnem a Földre

 esett. Halványabban fénylett, sápadt lett a léte. Meglátta

egy kémény lassú, súlyos léptét, elcsigázott tekintetét.

Rászólt a Holdra, nevén nevezte, megkérte őt,

hogy üljön a kéményre. Csodálkozott nagyon,

örült a lelke, lassan elindult az invitált helyre.

Többször meg-megállt, lihegett nagyon, már

azt hitte, meghal az úton. Ám a kémény csak

biztatta a Holdat, mikor az elérte a nagy fákat.

Majdnem megállt a fák tetején, csodálkozott is

erősen a kémény. Azonban a Hold nem állt meg

ott, kimerülve, de a kéményhez jutott. Komótosan

ráült a Hold  a kéményre, melyet az előtte fényesre törölte.

   Egymásra néztek, jót beszélgettek, néha meg nevettek. Észre sem

         vették, de eljött a pirkadat, hamvasságát érezték, s hűvös leheletét.

               Ismét egymásra néztek, könnyes szemmel elköszöntek, de a Hold

                   megígérte, míg ilyen nagy lesz, minden éjszaka a kéményt mindig  

                     meglátogatja.