Mágia

A Srí Lanka-i Adam’ Peak szent hegyén láttam meg először a középkorú szerzetest, amint mozdulatlanságba merevedve ült egy sziklamélyedés közelében, s szemeivel merően figyelt maga elé. S mintha megváltás következett volna be, cserzett arca önkéntelen mosolyra rándult, amikor a porhanyós föld alig gyűszűnyi magasságban kitüremkedett két meztelen talpa között, s olybá tűnt, mintha valamely apró állatka akarna kibújni a föld alól a sietősen  visszapergő homokszemek között Mindez egyetlen perc alatt zajlott le, aztán ismét mozdulatlanság következett. Másnap hajnalra viszont -  mintha emberi ujjak nőttek volna ki a földből – megjelent néhány halvány színű  hajtás,  melyek a levegő és a napfény hatására néhány napon belül zöldes árnyalatú, tömzsi, húsos levelekké váltak, ám az alkony beálltával  újra és újra emberi bőrhöz hasonlatos lett a színük. Közelről megfigyelve látható volt, amint az áttetsző, bőr alatti zselés anyagban szárazlevél színű nedv oszcillált szakadatlanul. A növény kőhajtásnyi távolságra Buddha lábnyomától nőtt ki a földből, bár az itteniek tudni vélik, hogy Buddha láthatatlan lábnyomaival van teli a hely, melyet zarándokok tömege keres fel, hogy közelében lehessen a csodával határos módon megmaradt egyetlen lábnyomnak, melyet nem kevés becsvággyal őriz a magasztos és titokzatos természet. Maga a hely is mintha ősi titkokat rejtegetne, fogva tartja az ide érkezők képzeletét. Éjjelente a sziklaszirt fedett takarásában lévő, kőbe vájt remetelakból sötét árnyként bújt elő meghatározott időközönként a szerzetes, s amint a hold hideg fénye végigsiklott kopaszra borotvált koponyáján, érzékelhetővé vált, ahogyan hosszasan meredt abba az irányba, ahol növény helyét sejtette, mígnem alakját észrevétlenül felszívták az éjszaka titokzatos árnyai és fényei. Sötét tömbként a kolostor komor épülete védte másik oldalról a növényt, mely alig észrevehetően húzódott meg egy öreg szantálfa felszínen ágazó gyökerei között.

Éppen Visakha-púdzsa ideje volt, Buddha napja. Az ünnepség a hold titokzatos töltekezésének csúcspontján kezdődött el, de a szent hegyen már akkor hatalmas tömeg tolongott, amikor a kivörösödött nap térdmagasságban érte el a látóhatár peremét. A sötétség beálltával a zarándokok száma olyannyira meggyarapodott, hogy lehetetlenné vált bárminemű   mozgás, s mint tarka szőnyegen a minták, úgy olvadtak össze az emberi alakok egy hatalmas, egyre sötétedő, matériaszerű kiterjedéssé, melyet sűrűn áthatott a légzések és az emberi test kipárolgásának poshadt ételhez hasonlatos nehéz szaga, mely aztán a levegőben pászmákban  úszva a pöcegödrök émelyítően nehéz szagával keveredett. Az emberek fejüket az ég felé tartva mozdulatlanul bámultak az egyre pöffetegebbé vált holdra, s amikor annak udvarába  beúszott egy felhőfoszlány, fülsiketítő kiabálások kezdődtek el,  aztán mégis kitisztult ég, sötét szilvakék színűvé változott, s milliónyi égő gyertya lángjaként vibráltak a csillagok az elérhetetlen messzeségben, s  talán e látvány igézetére, vagy mert a hold hasas, gömbölyded formát vett fel, bekövetkezett a teljes csend, amit aztán hamarosan néhány kuvik vészjósló hangja fel is vert. Mivel ekkorra elviselhetetlenné vált a fojtó szag, eloldalaztam a tömeg széléről, egészen a sziklahasadékig, s a telihold fényében, éppen akkor, amikor kitört az öröm ordináré hangja, akkor vettem észre a sötétben a haloványan foszforeszkáló növényt. Lehajoltam, s mielőtt megtapogathattam volna, valaki erőteljesen megragadta a kezemet. Az a szerzetes volt, akinek mindeddig oktalannak tűnő, állhatatos őrködését már a nappali fénynél is jól megfigyeltem. Nem értettem, mit mond, mindössze Buddha neve, az amores, s a kafe szavakból következtethettem a beszéd valamiféle irányára és témájára, ám a növénytől egy tapodtat sem mozdultam. „Az enyém”, valami ilyesfélét habogtam, s talán még azt is hozzátettem, hogy „én találtam”, bár némileg elbizonytalanítottak azon gondolatok, melyek a védett növényekkel kapcsolatban eszembe idéződtek. Jóllehet, nem értettük a szavak tartalmát, de mintha a gondolatainkkal kezdtünk volna kommunikálni. Jószerivel még azt is tudtam, talán  a szemeinek beszédéből, vagy talán valamilyen titokzatos kommunikációs csatorna, esetleg agyunk között létesülő láthatatlan erővonal-folyosó segítségével, hogy ő őrzi a növényt, ami kiváltképpen különleges valami miatt. Beszéd közben meglehetősen szép ívű, hosszú ujjaival finoman, melybe nem kevés érzékiség vegyült, meg-megsimogatta a levegőt. Hátrafordultam arra gondolván, hogy meg kellene keresnem a tolmácsot, de hallottam, hogy Buddhát kiabálja valaki érces hangon, talán ennek hatására, vagy az éjszaka  által keltett félelmes hangulat, mely a sötétség és a halál birodalmának jelenlétére inti az emberi elmét és a szívet, vagy a hely megmagyarázhatatlan energiái következtében az emberek a tomboló örömmámor kitörése után éppen szent ájulatba merültek, ami hasonlatos lehetett  ahhoz a negyvenkilenc napos magakívületi állapothoz, amely idő alatt a halott testből a lélek egy másik életben születik újjá a hitük szerint.

A szerzetes ujjaival apró, ritmikus mozdulatokat végzett a növény tövénél, morzsolgatta, porhanyósította a földet. Majd váratlanul egyetlen mozdulattal valósággal kitépte a növényt, s a mellette lévő aprócska kővederbe helyzete, egy finoman elrendezett földágyacskába. Az így keletkezett látványtól megborzongtam, némileg vissza is hőköltem, ugyanis a teljes holdfényben úgy meredtek fölfelé a húsos levelek, mintha egy eltemetett hulla zöldessárga kezének enyhén behajlított ujjai kapaszkodtak volna ki a földből. A helyzet félelmetes voltát oldotta némileg a szerzetes, aki valószínű, először valamilyen imát mormolgatott, aztán pedig hol a növényre, hol rám nézett, és a megváltozott hangsúlyból, a beszéd ingadozó dallamából, testének kimért mozdulataiból azt olvastam ki, hogy oltalmamba ajánlja a nagy becsben nevelgetett növényt, mindeközben pedig hasznos gondozási útmutatókkal is elláthatott. Mikor átvettem, megremegett a kezem, részint az elbizonytalanodástól, mert ekkor vált számomra egyértelművé, amit percekkel ezelőtt csak sejteni mertem, hogy véglegesen az én birtokomba került az, amit az imént még kézzel-lábbal védett, s nem tudtam eldönteni, minek hatására változott meg korábbi szándéka, részint pedig megmagyarázhatatlan érzések kerítettek hatalmukba, s így utólag visszagondolva, mintha valamilyen eddig ismeretlen dimenziók ragadtak volna el a helytől, ahol álltunk, mindez néhány másodpercig tartott talán, de az sem kizárt, hogy csak enyhe képzelgés volt, mindenesetre ott álltam a szerzetes előtt, akinek mosolytól kivillanó fogaira, bátorító pillantására most is pontosan emlékszem.

Már az első napokban úgy tűnt, a növény nehezen képes akklimatizálódni az új körülményekhez. Sajnálni kezdtem a vergődése miatt, láttam, hogyan küzd az életéért, mikor a hosszú utazás után kiszikkadt állapotban a párkány azon részére helyeztem, ahol nem éri egyetlen napszakban sem fény, és egy páfrány helyeztem a közvetlen közelébe, hogy megnyugodjon, s közben lelkiismeret-furdalástól gyötörve felidéződött bennem, ahogyan egyetlen mozdulattal kitépték gyökerestül korábban megszokott életéből, olyan életből, ahol az álom és a valóság határtalanul olvadt össze. Életének ezen részleteit, valamint növekedésének történetét jóval később tudtam meg, miután  nálam a legnagyobb gondoskodás ellenére elpusztult, és nekem bizonyos ügyek miatt ismét Srí Lankára  kellett utaznom. Miután ott sikerült megfelelő tolmácsot találnom, a szerzetes, aki eleinte szabódott, hogy a különleges virágról beszéljünk, végül kötélnek állt, s mikor közöltem vele, hogy minden óvatosságom ellenére, ami persze nem volt igaz, néhány hét múlva elpusztult a növény, erre ő pusztán szavainak ájtatos volta által is megnyugtatott, ami némileg csillapította a még mindig háborgó lelkemet, aztán végleg elcsendesült a korábban mardosó lelkiismeretem, amikor megtudtam, hogy „e növény földön megszabott élete ebben az inkarnált állapotban mindössze néhány hétre szól”. Ekkor tudtam meg azt is, hogy a neve ambrosius amorestenius, s ekkor ismerhettem  meg hozzám kerülése előtti rövidke, boldog életét, amikor is ébredése olyan volt, mintha  egyik sejtelmes álomból egy másik, még misztikusabb álomba szenderült volna át, ugyanis naponta több ízben is, a megsűrűsödött levegőben, tömött hullámokban jutottak el hozzá a mélyről zengő, öblös férfihangok, a szerzetesek imadallamai, melyekben elfojtott, buja vágyak és magasztos, szent érzelmek testesültek meg. Ilyenkor maga a  növényke is valamiféle misztérium részeként az ének rejtélyes erejének hatása alá került, s a felfelé szárnyaló dallammal mintha valami megnevezhetetlen valóság levált volna belőle, s felemelkedett volna a dallamokkal együtt a földtől, s repült volna valami nagyon távoli, delejes tartomány felé. Ilyenkor mindig  feltöltődött nedvességgel, fénnyel, zenével. Ilyen átszellemült állapotban zajlott minden napja. Kora délelőtt soha nem mulasztotta el a szerzetes, hogy végighúzta ujjait a növény zselés, kocsonyás anyaggal tömött levelein, majd a legváratlanabb pillanatban  mutató ujjával finoman lenyúlt egészen odáig, ahol elágaztak a levelek. Ettől sebesebben keringtek a nedvei, amitől szemmel láthatóan ki is virult. Boldog volt, zárta le az apró történetet a szerzetes, aki ezután szomorúsággal az arcán és a szemében némaságba burkolózott. Mivel nem akartam rossz érzéseket kelteni benne, elhallgattam a növény nálam töltött életének részleteit, legfőképpen azt, ahogyan meglocsoltam, már megérkezése napján az apró kőveder kiszáradt földjét erős feketekávé lehűtött levével, ugyanis a fülemben megmaradt a kafe szó, melyet a szerzetestől hallottam, s aminek fontos szerepet tulajdonítottam a növénnyel kapcsolatban, s utólag megvallva, némi  türelmetlenségnek nevezhető gyarlóságból is folyamodtam a feketekávés locsolgatáshoz, hogy általa gyorsabb növekedésre sarkalljam a nehezen boldoguló növénykét. Két-három ízben fordult elő ez a szokatlan öntözés, aminek hatására a leveleken sötétbarna foltok jelentek meg, melyek az agg emberek bőrén megjelenő rozsdabarna májfoltokhoz hasonlatosak lettek, s mintha azért keletkeztek volna, hogy a belső rothadásra, a közeledő halálra hívják fel a figyelmemet.  Majd a következő reggel, amikor első utam a növényhez vitt, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a levelekben a kocsonyás anyag kávébarna színben lüktet. Egyik levél végét letörtem, a csonkból nehéz mozgással kávészínű, kocsonyás anyag folyt ki. A vére, gondoltam meglepetten, s mikor nyelvemhez érintettem, az íze olyan volt, mint a kávéé, de mintha sokszoros erejű kávéaromával látták volna el. Ettől olyan erős szívdobogást kaptam, mintha legalább 10 adag kávét ittam volna meg egyhuzamban.  Ekkor döbbentem rá, hogy a virág elpusztul, ha nem teszek valamit. Ennek ellenére, nem sokkal később, tépelődéseim közepette borzalmas kísértés kerekedett felül bennem. Kipróbáltam az almalével történő locsolást is, s még néhány kísérletet, amiknek eredménye valósággal sokkolt.

Vért kell szereznem, méghozzá magamból, ez a gondolat megvilágosodásként ért, s olyannyira a gondolataimba fészkelte magát, hogy attól kezdve nem tudtam szabadulni tőle. Cselekednem kellett. A combhúsba döfött éles késhegy egy pillanatra meglepődve állt meg a halkan reccsenő húsban, s mikor kiemeltem, mintha csodálkozna, lassan vált szét az ujjnyi vastagságban kettészelt hús, elevenen csillogott, fémes illattal, éppen olyan volt, mint mikor a hentes belevág a  nyers húsba, azzal a különbséggel, hogy  itt ömleni kezdett a vér a  szétnyílt sebből, ami alá odatartottam a poharat, ahogyan a szívtájon döfött üvöltő, hörgő disznó, mély sebéhez tartja a böllér a tálat. Aztán a vért vízzel hígítva öntöttem a növény tövéhez. Napok múlva, mikor a levelek borvörössé váltak, felhívtam őt, akit még soha nem sikerült áthívnom, magamhoz édesgetnem. Eleinte szabódott, de egyre kíváncsibb lett, amikor az istenek által is fogyasztott, zselés állagú, Srí Lankából származó borról beszéltem neki, melyet soha többé nem lesz talán alkalma megízlelni. Ez hatott. Este két hajtásnyira megitta némi ízlelgetés után a pohár bort, s ettől néhány perc múlva olyan állapotba került,  mintha legalábbis  egy hordónyi bort ivott volna. Mint homokkal tömött zsákot, húztam-vonszoltam az ágyig, amibe magatehetetlenül zuhant bele. Órákkal később fuldokló hörgések jöttek rá, aminek hatására kezemet a szívemre tapasztva, rémülten álltam az ágynál, te szentséges ég, hasított elmémbe a gondolat, mit tettem, ha itt hal meg, börtönben végzem, de ennél is elviselhetetlenebb volt az a gondolat, hogy miattam hal meg a férfi, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretek,  ezért hát sietős imába kezdtem, ezzel hátha sikerül megelőznöm a szörnyű véget, de feléig sem jutottam, mert minduntalan betolakodott a gondolataimba a szörnyű, felzaklató valóság,  ami folyton megakasztott bárminemű  végiggondolásban, s amikor  sikerült erőt vennem magamon, akkor meg rá kellett döbbennem, hogy nem ismerem az ima végét, ezért újult erővel marcangolni kezdett az a tudat, hogy talán az el nem rebegett imarészben lehet a feloldozó, a segítő vég. Lábaim mintha rongyból lettek volna, erőtlenül ráborultam az ágyra, s ott döbbentem rá, hogy semmit sem tehetek, még ellenszérumot sem tudnak beadni neki, mert nem ismerem a növény nevét, azt pedig, hogy a gyilkosságot ilyen elvetemülten, ilyen előre kitervezett fondorlattal  hajtottam végre, nem lett volna erőm bevallani. Már-már ott tartottam, hogy magam is iszom a levél kocsonyás levéből, de ekkor meg arra gondoltam, hogy még a lehetőséget is elveszem, hogy segítségére legyek, ha erre szüksége volna. Percenként szorítottam ütőerére az ujjamat, és elhűlve érzékeltem minduntalan, hogy mennyire sebesen ver a szíve. Amikor meg lassult a szívverése, akkor meg kivert a hideg verejték arra a gondolatra, hogy talán haldokolni kezd.  Ültem magamba roskadva, és figyeltem a hol csillapodó, hol egyre erőteljesebbé váló, fulladásos, nehéz légzést. Hajnaltájban végre mély álomba zuhant, s utólag azt gondolom, akkortól tudtam valamicskét pihenni magam is. Fényesen sütött a nap, mikor felébredtem. Amit legelőször megpillantottam, a lekonyuló, megfeketedett levelű növény volt. Kisvártatva egy kar ölelt át, olyan gyengédséggel, melynek hatására csaknem sírva fakadtam, s akkor közvetlenül a fülemnél hangzó suttogó szavaktól soha nem érzett boldogság járta át minden porcikámat, s a lelkemmel  is hallgattam a szavakat: világmindenségem, egyetlen virágom…