Ha felütöd az értelmező kéziszótárat, biztosan nem fogod megtalálni a „minden reggel félhatkor híradóra ébredő, böfögve reggeliző bödönhangú disznó” leírást a „szomszéd” főnév mellett. Márpedig…

Mit tehet ilyenkor az ember lánya/fia? Kispárnáját a fülére szorítva próbál alvást imitálni. Egy ideig…

-         Montam ne keverd össze a tojást evvela… Böööfff.

Válaszul üvegrepesztő női hang (nocsak, egy koloraturszoprán a szomszédban??) visít valamit, de, hogy mit, nem érteni, mert a híradó ugye…

Gondolat a fejben: „Istenem, ki az a baromarcú aki a konyhába teszi a tévéjét?!? Vagy ami még rosszabb: oda IS???”

Csörömpölnek a tányérok, harsog az ügyeletes időjós. Disznóék reggeliznek. És a pillepalackot is reggel, két böffentés között kell recsegve összetaposni. Meg egész nap.

(Legalább szelektíven gyűjtik. Egy jó pont. Bár, ahogy a mérleg most áll, nekik már úgyis reszeltek. Lucifer már pakolja a tüzet a kondér alá.)

És délután újra: tévé. Hangosan. Reklám. Lődözés. Ugatás. Gépi röhögés sorozatok alá. Nem értem. Ezek sose csinálnak semmi mást, CSAK tévéznek? Örökké? Se társas, se kártya, se egy nyomorult kis kirándulás? És mi van az olvasással? Amit speciel én is művelnék a teraszon, ha…

Csakhogy disznóék ablaka – a sokból az egyetlen amin állandóan szellőztetnek – éppen a teraszunkra nyílik (hála a tervezőnek…). Sajnos nem tudok máshova menni, nekünk minden ablak, ajtó ide nyit. Nekik van, illetve lenne lehetőségük még két másik irányba szellőztetni. De nem. Igen, nekik is van erkélyük. A másik oldalon. Ablakkal, ajtóval. Nem, azt nem nyitják ki. Ők csak erre nyitnak, tévéznek, és böfögnek.

Szőke barátném (igen, Barbi) szerint létezik egy ősi finn mondás, amit ha elég beleéléssel ismételgetsz, egyszer csak megjelenik egy bunkóval felfegyverzett naaagy büdös troll, akit aztán át lehet küldeni a szomszédba, hogy lecsapja és elvigye a hangoskodókat. Ez jó! Mire abbahagytam a röhögést, elfelejtettem a mondást, amivel a troll megidézhető.

Így hát disznóék minden reggel kelnek. És mi is. A kölcsönkenyér volt a legkevesebb, de tényleg. Én csak azt akarom, hogy nyissanak a világra. Hogy ne csak örökké a tévé meg a tévé. Így most délutánonként népzenei „top ten”-t hallgatunk a világ minden tájáról, ők meg én. Tegnap kínai, ma itt szól az örmény, holnap orosz, hétvégén meg egy kis hevimetál.

Hogy valahogyan kezelni tudjam a helyzetet, most egyszerre járok pszichiáterhez és célbalőni. A fennmaradó időben pedig erősen próbálom emlékezetembe hozni a troll-idéző mondókát.

És ha semmi sem segít, akkor fogok egy ollót, és levágok egy újabb számot a mérőszalagról. Már csak huszonhat nap. Már csak huszonhat…