Hát igen…
Elgondolkodtató a dolog…
Tegnap este volt szerencsém a helyszínen végigszurkolni a Marian Cozma (Veszprémi kézilabdázó) emlékére megrendezett Magyarország-Románia barátságos labdarúgó mérkőzést a Puskás Ferenc stadionban.
Az előjelek nem voltak túl bíztatóak. Az egy dolog, hogy emlékmérkőzés, ám mégis sokan tartottak attól, hogy nehogy inkább „emlékezetes” maradjon az esetleges szurkolói rendbontásoktól…
Mint ismeretes, néhány héttel ezelőtt a Steaua Bucarest-Újpest mérkőzés botrányba fulladt, miután a szomszédok a következő transzparenssel hergelték a mieinket:
„Meddig hordja magában a magyar nő a szart? 9 hónapig…”
Mindezt természetesen magyarul, helyesírási hiba nélkül a buTaresti szurkolók…
Ekkor már mindannyian tudtuk, hogy közeledik augusztus 12-e, amikor is Románia válogatott mérkőzést játszik a mieinkkel.
Azonnali hatállyal megszereztük a jegyeket a mérkőzésre, és vérben forgó tekintettel nekivágtunk Zuglónak vonattal…
Én magam nem vagyok egy problémás szurkoló, elég sok meccsen voltam már, de be kell vallanom: olykor azért ízlene a balhé nekem is. Pláne ezen a mérkőzésen nem fogtam volna vissza magam, amennyiben lehetőség lett volna valamelyest megtorolni a minket ért sérelmeket.
Forrt a levegő már a stadion környékén is, millió rendőr, biztonsági ember, helikopterek, stb…
És persze nem maradhattak el a rasszista megnyilvánulások sem a kapuk előtt.
Minden jel arra utalt, hogy itt bizony valami történni fog, a magyar szurkolók tekintetében érezhető volt a harag, a düh, kis túlzással a bosszúvágy.
Mire nagy nehezen sikerült elfoglalni a „B” közepet, már nagyjából tizenötezer szurkoló lehetett a stadionban, és mindössze háromszáz vendégdrukker.
A pálya közepén eközben megpillantottunk egy óriási négyszögletű „dobozt”, amelynek mind a négy oldaláról Marian Cozma mosolygott…
Az óriáskivetítőn is megjelentek a veszprémi kézisről készült fényképek, miközben szívszorító zene szólt…
Utána pedig az elhunyt sportoló édesapja, Petre Cozma sétált be a stadion gyepszőnyegére…
A következő percben Hajdú B. István jelezte: egy perces néma gyász…
Talán mondanom sem kell, hogy az az egy perc egyáltalán nem volt néma, ugyanis a magyar közönség hosszasan üvöltötte: „Cozma, Cozma, Cozma!”
Mikor abbamaradt a hangzavar, még perceken keresztül csak tapsoltuk Marian Cozmát…
Ezt követően könnybe lábadt szemekkel elénekeltük a MAGYAR HIMNUSZT, és többségünknek talán minden sérelme, minden dühe, ha messze nem is, de erre a mérkőzésre mindenképpen elillanni látszott.
Emlékezzünk Marian Cozmára, játszunk egy sportszerű, jó mérkőzést, utána pedig békességben menjünk haza.
A találkozót 1-0 arányban elveszítettük ugyan, de mégis úgy érzem, ezen a mérkőzésen egy kis példát talán sikerült mutatnunk…