Lépsz.
Teszed az egyik lábad a másik elé, hogy haladhass.
Olyan természetes, hogy elfordulsz, ha akarsz, vagy épp kikerülsz valamit, ha utadban áll.
Irányítod a lépéseidet, az önmagad életét.

A változás óriási gyorsasággal csap le rád.
Bekerülsz egy rendszerbe, s mintha egy néhol elágazódó csúszdába estél volna, már csak a fejed kapkodod, hogy lásd, épp merre jársz, azaz hol ide, hol oda ütődve gurulsz..
Már, ha van még erőd rá, az ijedelemtől és a kiszolgáltatottságtól.

Mindenki érted dolgozik a környezetedben, te lettél a munka tárgya.
Vigyáznak rád, mert értékes vagy.
Néha elfelejtik, hogy közben ember is.
Önálló akarattal.

Nálam ez önálló akaratossággal történt.
Nem ízlett a tárgy-lét!
Mindenki hálóingben, pizsamában csoszogott az apró termekben, vagy az útvesztőre hasonlatos folyosókon… - amikor végre mindenféle tűtől, kötözéstől megszabadítottak, én melegítőbe öltöztem.
Jelezve, nem vagyok beteg!
Még akkor se, ha igen.