(10)

- Felesleges egy kómában fekvő beteghez beszélni. Ennyi erővel akár az éjjeliszekrényt is vigasztalhatná. Balra. A folyosó végén. 220-as szoba - dünnyögte az éjszakás nővér, majd hozzálátott az előtte heverő papírhalomhoz. Elfordultam. Látszott, hogy nem kíván tovább kommunikálni. Így hát elindultam a megadott irányba. A szobákban kevés beteg feküdt és még kevesebb ápoló lézengett.

Helga Merkitsee újságíró a The Norway Post-nál. A minap autóbalesetet szenvedett. Őt jöttem meglátogatni. A kettőhúszasban másodmagával feküdt. Rögtön az ablak mellett kapott helyet. A másik beteg szintén nő volt, vakbélműtéten esett át. Nem zavarták egymást.

Helga jó színben volt. Ahhoz képest, amin átesett. Különben életvidám, állandóan nevet. Émelyítő volt így látni. Csövek álltak ki a karjából. Az infúzió folyamatosan adagolta neki az életet...

Elméláztam. Az éjszakás nővér ekkor döngött be. - Ne bámulja, nem egy cirkuszi látványosság - förmedt rám. Felvontam a szemöldököm. Már ott volt a nyelvemen az epés megjegyzés, de inkább letettem róla. Neki is van épp elég gondja. Észrevettem, hogy nem mosolyog. Az alatt a negyedóra alatt, míg ott voltam, egyszer sem rándult felfelé a szájszéle. Aztán kidobott a kórteremből. Ha nem akarok semmit, akkor induljak haza, ne akadályozzam az ápolók munkáját. Igaza volt. Beszélgetni úgysem tudtunk volna.

Elgondolkodtam a mosolygáson. Nincs is ennél semmi megtévesztőbb. Sok mindent takar. Már a metrón ültem hazafelé robogtam Askerbe mikor, egy fiatal, húsz év körüli szőke maca kacsázott oda hozzám.

- Szia, te is ezen a vonaton utazol? - szegezte nekem.
- Amint láthatod… - dörmögtem az orrom alá.
- Nem vagy valami barátságos – jegyezte meg feltűnő őszinteséggel. Valami baj van? Ha lenne is, akkor sincs hozzá semmi közöd – gondoltam magamban. De nem volt kedvem gorombáskodni egy vadidegennel.
- Semmi gond – felelte rendíthetetlen nyugalommal.
- Csak láttam, hogy magad alatt vagy. Én vidám vagyok. Gondoltam adok egy kicsit az örömömből… Majd kalimpálni kezdett a feje felett, mintha legyeket akarna áthessegetni a felém.
- Tessék - szólt vidoran. - Ingyen van.
- Ja, igen, tudom - folytatta révetegen belebámulva az elsuhanó tájba - a legbarátságosabb emberek céljaira akkor kerül sor, mikor már túl késő.

A vonat lassítani kezdett. Kisvártatva ütemes rángásokkal megállt.
- Itt le kell szállnom – szólt, felpattant az ülésről és ellibegett az ajtó felé.
- Miért….?
- Mert itt lakom - érkezett a válasz.
- Miért kaptam?
- Mert, te is ezen a vonaton utazol...Nem értettem mit akar ezzel. Mosolygott majd leugrott a vonatról, hogy egy jól alkalmazott piruett szökkenéssel megérkezzen a peronra.

A mosoly érdekes illúzió. Talán valami rejtett szándéka lehet annak, aki a szemed előtt teával kínál. De a hátad mögött felnyom a rendőrségen. Ő is barátod? Leszállásnál szokásom megkeresni, hogy megvannak-e a cuccaim. Telefon, pénztárca. Mást nem hordok magamnál. A telefonomat nem találtam. Ingerült lettem. Eltűnt. Végigkutattam a táskámat és a zsebeimet. Nem volt sehol. Úgyis újat akartam venni. Csak a SIM kártyát sajnálom belőle. De a telefonszámok pótolhatóak.

Elmosolyodtam. Mindenesetre a fura lánynak igaza volt. A legbarátságosabb emberek céljaira csak akkor kerül sor, mikor már túl késő…