|
Az ember – hatvan környékén – már nem igazán szereti a születésnapjait. Viszonylagos nemisszaságom a jóberúgunk alternatívát is mellőzi.
Ám, mégis jönnek a szülinapok. Sorra és egyre gyorsuló egymásutánisággal. Mígnem kinyílik egy tornaterem ajtaja, és bekukucskálok rajta. Hatalmas „U” alakban szépen terített asztalok, székek, a terem végén néhány audio-eszköz... Üres a terem, de csak látszólag, mert mikor beljebb lépek: a terem takart sarkában egy hatalmas csapat. A sors játékának köszönhetően éppen 60-an. Kezükben pezsgős pohár. Rá is kérdezek – a meglepetéstől szinte könnyező szemekkel:
A válasz nem vár sokáig:
Tegnap hatalmas meglepetést kaptam a hatvanadik születésnapomra, és szerettem hatvan éves lenni, mert a szeretet világosságát tálalta nekem ez a hatvan ember, oda abba a kis tornaterembe. Szülők, olimpikonok, világ- és Európabajnokok (itt szinte mindenki országos bajnok vagy éppen szülő), edzőkollégák, tanítványok, Salgótarján alpolgármestere, mind egyszerre énekelték szemem sarkára azt a picinyke könnycseppet, amikor beléptem ebbe a tornataterembe.
Jó volt megölelnem azokat a ma már sudár legényeket, akiknek annak idején évente új sífutó cipő kellett, a gyönyörű lányokat, asszonyokat, akiknek kicsit nagyobb volt mindig az a sífutó ruha, a szülőket, akikkel sok-sok verejtéket töröltünk együtt, edző és vezetőkollégáimat, akikkel együtt küzdöttünk valamiért...
Talán azért, hogy most itt ülhetünk egy tornateremben. Sokdiplomás vagy szakmát értő bankárok, brókerek, vállalkozók, tanárok, főnökök és dolgos beosztottak, édesanyák, édesapák. Hallgatjuk volt egyesületi elnökünk összefoglalóját a sikerekről, az erre az alkalomra készül profi-CD-ről megnézzük a 10-20-30 éves képeket, videókat, amikor még önmagának csak derekáig ért a legtöbb tanítvány, sokkal kisebb előkével bírt pocakunk. Vetélkedünk, mint régen, nyeremény is van: mindenkinek jut a CD-ből.
Öröm nekem, hogy éppen az én hatvanadik születésnapom hozta össze ezt az I. Salgótarjáni Sítalálkozót, és sokan – évek, évtizedek óta először – válthattak szót versenytársaikkal, szülőkkel, barátokkal, edzőikkel.
A hivatalos részhez tartozott, hogy alpolgármester úr néhány baráti szó kíséretében átadta Salgótarján Emlékérmét nekem.
 
Jól esett, mert viszonylagos bezártságombam, már úgy véltem, hogy „A mór megtette kötelességét, és mehet”. Ez volt az első hivatalos elismerés, amit 38 éves edzői pályám után átvehettem. Köszönöm.
Egy edző, sportvezető persze sosem ezért teszi, amit tenni kell, hanem a gyerekek arcára írt mosolyért, a szülők öröméért, saját és versenyzői kiteljesedéséért. Én sem voltam másként, a nap 24 órája is sokszor bizonyult kevésnek, s ha kicsit több kezet, lábat akasztott volna rám az áldó, tán az is kevés lett volna, mégis jutott mindenkinek a lelkemből egy picinyke darab, elismerés, vagy éppen egy kis vigasz. Szerettem a hivatásomat, szerettem azokat a gyerekeket, embereket, akik most visszahozták saját szeretetüket ide, ebbe a tornaterembe. És persze azokat is ölelem, akik valamilyen oknál fogva nem lehettek ott ebben a tornateremben.
Köszönöm! Szerettem tegnap hatvan éves lenni.
Nagy meglepetés volt az előttem – egészen addig a tornatermi ajtónyitásig - teljesen titkolt találkozó, s büszke vagyok azokra, akik az I. Salgótarjáni Sítalálkozót összehozták, és azokra is akik jelenlétükkel egy kis melegséget idéztek ebbe a tornaterembe.
Lacóbá |
