Édesanyám 71 éves. Egyedül él Alex nevű, meghatározhatatlan márkájú kutyájával. Nem volt még kutyám, de azt tudom, hogy egy eb étkezesére is figyelni kell. Hozzáértők mondták, hogy naponta egyszer kell enni adni nekik a mindennapi betevőt, és az sem baj, ha a hét egyí napja kimarad a sorból.
Ezzel szemben Alex tálja a nap 24 órájában tele kedvenc kajájával. Hiába mondom, mondjuk anyunak kedvesemmel, aki mellesleg tapasztalt kutya értő ember, hogy ezt nem szabad. De nem ez a lényeg.
Mióta anyu egyedül van, és idejét nincs kivel eltölteni Alexen kívül, rendszeresen vásárol nekem ruhát. Irány a törzshelye, az  "English Second Hand Shop" . Ez fenkölti egyszerűséggel angol túrkászóst jelent, mármint ruha szempontjából.
Munkámból kifolyólag munkaruhám ing, nyakkendő, zakó, nadrág. Meg persze cipő.
Normális hétköznapokon farmer, póló.
Szekrényemben annyi ing, nyakkendő gyűlt össze az évek folyamán, hogy számukat sem tudom. Párom ultimátumot küldött szülémnek, hogyha még egy inget hoz a házhoz, Ő fogja mosni, vasalni azokat.
A cipők vásárlásánál én kértem térdenállva már többször édesanyámat, hogy legalább kérdezze meg, hogy milyen cipő kell, és menjünk el együtt megnézni, hogy egyáltalán tetszik-e nekem, és jó-e rám?.
E hosszúnakk tűnő, de azt hiszem tanulságos bevezető után, egy telefonbeszélgetés szó szerinti idézete:

" - Szia Anyu! Jól vagy?
- Igen, jól vagyok. Képzeld, vettem neked cipőt. Vastag talpú, olyan téli cipő.
- De anyukám! Mondtam már, hogy ne vegyél nekem cipőt. Különben is, van téli cipőm. Még te vetted.
- Jó, akkor nyári cipő."