Egy reggel arra léptem be a szobám ajtaján, hogy a gazdasági vezetőnk egy takarítónő segítségével a helyiség ablakát fedő függönyt rángatja. Érdeklődtem, hogy netán elviszik a függönyt? Igen elviszik. Visszahozzák majd, csak meg kell csippelni, tetszik tudni, mondta a gondnoknő és földre szegezte a tekintetét, mintha restellne valamit. Azt hittem, a ’csippelés’ valami szabászati fogalom, és mondjuk javításra szorul az a lepel. De nem, valóságos nyomjelző chipet varrnak bele, aztán visszakapom, a kirojtosodott szélével meg a nyáron rárakódott piszokkal együtt. 

    Hát, bevallom, ezen jócskán eltűnődtem. Ez lenne a hivatali szarkák elleni védekezés leghatékonyabb módja? Merthogy szarkák vannak, az nem is vitás. Mily könnyű is lesz, a kifelé tartók gyanús csomagjait csak körbepásztázzák egy chipkeresővel és az  már pittyeg is.

   Nem értek a kelmékhez, de a kincstári sötétítő függönyeim max egy ezrest ha érnek darabonként. Vajon a chip mennyit ér? . A szobámhoz csak nekem és a gazdaságisnak van kulcsunk. Ha netán mégis illetéktelen behatolás történne, a számítógépet vihetik el előbb. Van néhány drágább gyógyszer is a szekrényemben, de ahhoz már érteni kell, ha arra pályázik valaki.

Másrészt, mivel az akció nem eléggé titkos, ha az illető szarka is tud a chipről, azt fogja legelőször kiszedni, mondjuk a zsebében magával hozott célszerszám segítségével. Na mindegy. Itt legalább vigyáznak a hivatali tulajdonra.

    Vigyázhatnának másutt is. Ma hallottam egy vállalatról – hogy ne sejtsék, melyikről, nem írom ide a nevét – ahol egy bizonyos útvonal meghosszabbításához szükséges megvalósíthatósági tanulmányért 269 millió, azaz kettőszázhatvankilenc millió forintot fizettek. Azt hittem, rosszul hallok. Biztos, valami nagyon nívós, nagyon megfelelő tanulmány volt, de hát most én vagyok a hülye, vagy aki kifizette? Persze, gyanítom én, hogy oda kellett adni azt a pénzt valakinek, és ezt a módját találták. Megfelelő zsebekbe került, az biztos. Ha valaki keresné azt a pénzt, hát mára fix, hogy bottal ütheti a nyomát.. Nem keresődetektorral, mert azokat a bankjegyeket aligha látták el chippel.

    Amikor először hallottam azt a szót, hogy ’chip’, hát nekem a gyereknóta jutott eszembe: „Csip-csip csóka, vak varjúcska…’, hát most már tudom is, hogy miért. Nem véletlenül néznek madárnak bennünket: vak varjúcskák vagyunk valamennyien (vagy legalábbis sokkal többen, mint a szarkák), mert nem vesszük észre a sok szemfényvesztést. Vakok vagyunk, de nem a világosság hiánya miatt. Lehetne itt világosság bőven. Az én szobámba egy darabig biztosan beragyog a délutáni napfény.