Hogy ki is vagyok valójában, miért, és azt hogyan, arra még nem jöttem rá. Ez kemény dió, úgyhogy ez még csak hagyján. De mostanában már azt sem tudom milyen is vagyok.

Egyszerűen elvesztem a hétköznapokban, a problémákban. Látok a tükörben egy arcot, egy testet. Szerintem ugyanolyan, mint egy, két, x évvel ezelőtt volt. Persze öregszem, de kb. ugyanolyan. Mi van mögötte? Én ott vagyok még egyáltalán?

Látok a szememmel, de mintha az idegszálakat blokkoltam volna (naná hogy én, hát ugyan ki más?), nem jut el az agyamig, amit látok. A szívemig elér még vajon? Tényleg nem tudom. Szinte minden nap más van bennem. Néha jó kedvem van, és azt hiszem, tudok szeretni (tudom, hogy csak azt hiszem). Máskor düh, harag. Ez a legrosszabb. Keserűség, fájdalom, szívszakadás. Ez szintén a legrosszabb. Néha süket és vak és üres vagyok. Na meg persze néma is. A szavak eltűntek belőlem. Nem csak kifelé, de ott bent is. Néha csak üres vagyok. Időnként erőre kapok és amíg nem kezdek gondolkozni, addig minden rendben is van. Persze mindent többféleképpen lehet felfogni, feldolgozni, elviselni, túlélni. Elfogadni csak egyféleképpen. Vagy elfogadom vagy nem. És ha nem, na akkor aztán lehet hadakozni. Ez is a legrosszabb kategória.

Kicsi vagyok, a szó legszorosabb értelmében még egy porszemnél is kisebb. Ugyanakkor hatalmas. Szürke kis senki, ugyanakkor egy csodálatos teremtett lény, csodálatos emberi szervezettel. És azzal, ami nem emberi. Vergődő hal a vízparton, és halász. Hasadok. Ketté, háromfelé, ezerfelé. Már nem tudok tovább. Aztán majd egyszer persze újra össze, mint a higany... Egyszerűen semmi sem csak az, aminek látom, semmi sem olyan egyszerű és mégsem bonyolult, de ami bonyolult az meg végtelenül egyszerű. Szóval a dolgok mintha nem is lennének... Akkor meg?