Vasárnap reggel van, borús novemberi vasárnap. Egyedül ülök a konyhában, töltöm ki a pohárba a narancslémet. Zsivalygást hallok odakintről, látom, amint több csapat vadliba vonul az égen – dél felé.

Mindenki úton van valamerre. Párom Németország felé, családunk legkisebb tagja pedig remélhetően Álomország felé tart.

 Hat hét távollét. Nem olyan sok, máskor csak nevetve legyintenék rá, de most már nem ugyanaz. Itt figyel a rácsos ágyban egy kisember, aki mindent tud és mindent érez – látom a szemein. Hiszen azt is megérezte, hogy ma reggel valami történik, hiszen esze ágában sem volt visszaaludni a hajnali szoptatás után. Vidáman menetelt az ágyban teli szájjal vigyorogva, követelve az ébren lévő szülőktől, hogy akkor tessék vele foglalkozni! Ezt a leghatásosabb módon – két egymás utáni pelenkacserével-  természetesen el is érte. És most alszik. Anya egyedül marad gondolataival.

Hat hét. Hogy is szokott ez lenni? Most a MÉG-FEL-NEM-FOGÁS ideje van. Jó, most épp nincs itt az emberem. Volt már ilyen. Aztán majd jön egy-két nap múlva a rádöbbenés folyamata: NINCS ITTHON AZ EMBEREM! Aztán jön a szomorkodás, enyhe sebnyalogatás. Utána szokott lenni az elfogadás, beletörődés és legvégül általában (de ez már csak olyan öt hónap után) a OLYAN-JÓL-ÉRZEM-MAGAM-EGYEDÜL – időszak.

Hát, egyes fázisokat most nem nagyon engedhetek szabadjára. A szomorkodás és a sebnyalogatás kizárva. A babának tej és figyelem kell. Egyikből sem enged.
De ezeket a fázisokat az ember nem tudja lefojtani, mert egyszer úgyis kitör valahol. Nálunk már megtörtént. Előre.

Szombati takarítás alkalmával emberem csillogó szemmel sasszézott be a gyermekszobába, hogy a tőle kapott marcipán malacfigurám már nem teljes értékű, leesett a füle! Láttam rajta, hogy ő most ezt mindenképp meg akarja enni.
- Nem, vissza kell nyomni csak a helyére! – mondom. Ragaszkodom a tőle kapott dolgokhoz, és a marcipánokat sem szoktam megenni soha. Felháborodom, és számon kérem rajta, hogy hogy merné megenni azt a szerencsemalacot, amit több éve őrzök a polcon és különben is lejárt már a szavatossága…   ám ő köti az ebet a karóhoz, hogy már úgysincs meg a füle, mert leesett, tehát leprás a malac és még 2010-ig nem jár le a szavatossága – majd  teketória nélkül leharapja a szerencsétlen figura fejét.
Én pedig dühömben és elkeseredésemben sírásban török ki, mert én igenis szerettem azt a malacot, miért kell mindent elpusztítani ami kajából van… majd kapok másikat – mondja, de nem, nem, nem, nekem az a malac kell!!!! És nem vagyok hajlandó megnyugodni. Talán viccesnek és gyerekesnek tűnik, én magam sem értettem, miért omlottam rajta össze ennyire.

Az ember közben elkövette azt a hibát, hogy a növénylocsolás közben megjegyezte, hogy leesett a futónövény egy-két levele. Én pedig bosszúszomjasan vágtam vissza, hogy biztos az is leprás, úgyhogy akkor vesse be rajta is az előző gyógymódot és addig nem mozdulok mellőle, míg könyörgő arccal ugyan, de megadón betömi a szájába a húsos leveleket és rágni kezdi.
- Finom – közli fancsali ábrázattal, mosolya korántsem annyira őszinte, mint a marcipánfigura elfogyasztásakor.  De legalább megbosszultam szeretett malackámat…

 Végül megleltem a választ kiborulásom miértjére, és mufurc arccal bevonulva a szobába közöltem az emberrel, hogy nem egy hülye marcipánfiguráról van itt szó, csak nem pont akkor kéne megszabadítania a szeretett apróságaimtól, amikor ő maga is itt fog hagyni másfél hónapra. Nekem ez ugyanis csak ennyit jelentet: eltűnt valami, amit szeretek. Ahogy ő is el fog holnap reggel.
És már meg is tette, még mindig bömbölök a hülye marcipánmalac miatt, de tudom, hogy mindössze az ő hiánya visel meg, a dupla veszteség: se malac, se Gergő…

Még szerencse, hogy öt hónapos fiam nem merül bele ennyire mélyen a lelkizésbe, harsány üvöltéssel felejttet el velem mindent, mert etetési idő van….