Ott kezdem, hogy mifelénk hetek óta nem láttuk a napocskát. Felhős az ég, ami ilyen hosszú időn át bizony rányomja a bélyegét az ember hangulatára. A nyirkos, esős, hűvös, de nem fagyos, szeles idő pedig a legkedvezőbb az influenza terjedésének. Az pedig már itt is van. „Influenza di freddo”, mondták a régi talián orvosok, ami am. ’a hideg befolyása’. A magyar is azt mondta régen az ilyen betegre, hogy „meghűlt”. Tudnivaló persze, hogy nem minden meghűlés influenza, sőt túlnyomórészt nem az. Az első ilyen világjárvány, ami bizonyítottan influenzavírus következménye, a spanyolnáthának nevezett kórság, ami több embert ölt meg, mint az I. világháború. A mostani is ennek az igen változékony, rokonaival kombinálódni képes vírusnak a sokadik „látogatása”. De nem a tudálékoskodás a célom e jegyzettel.

    Hajdan fel sem merült bennünk, hogy tiltakozzunk egy védőoltás ellen. Tudtuk, hogy szükséges. Tudtuk, hogy a készítmény megbízható. Tudtuk, hogy biztos kezű szakemberek adják be. Tudtuk, hogy védőoltások nélkül kisgyermekeink húsz-harminc százaléka is olyan betegségeknek esne áldozatul, mint a szamárköhögés vagy a diftéria. Tudjuk, hogy oltás nélkül nem veszett volna ki a világ egyik legpusztítóbb betegsége, a feketehimlő.  Egyszóval: örültünk, hogy kapunk belőle, hogy részesülhetünk a tudomány és a társadalom révén egy olyan áldásban, mely a világot biztonságosabbá tette.

   Voltak persze balesetek. Olyan, emberi felelőtlenséggel vagy tudatlansággal kapcsolatos tévedések, amelyek rontották a védőoltások hitelét és a beoltottak károsodását vagy halálát okozták. Az ilyenek miatt azonban nem szabad az egész eljárás szükségességét megkérdőjelezni. Olyan ez, mintha a légikatasztrófák miatt nem lenne több vállalkozó utas, vagy egyszerűen betiltanák a légi közlekedést. Igaz, mindenki maga dönti el, hogy felül –e a repülőre, senki sincs rákényszerítve. Az oltásnál azonban némileg más a helyzet. Azzal, hogy nem oltatom be magam, nemcsak a saját sorsom felől hozok döntést – amihez jogom van – hanem a járvány terjedését segítem, veszélynek téve ki nemcsak a hozzám hasonlóan „okos” embereket, hanem azokat is, akik az oltáshoz anyagi okok miatt nem jutottak hozzá, vagy egészségügyi okokból nem szabad őket beoltani. Ehhez pedig ugye, már nincs jogom. Kétséges tehát, hogy az oltás elutasítása valóban személyiségi jog lenne-e. Eddigi gondolatmenetemet, úgy vélem, könnyű követni. A mostani járványba azonban beleszólt a mocskos politika, ami úgy általában is követhetetlen a közember előtt. Churchill azt mondta, hogy aki szereti a virslit és a politikát, az ne nézze, hogy ezek hogyan készülnek. Ő pedig aztán tudta. A következő dolgokat bolygatták meg:

1.)    Ez a vírus időjárástól függetlenül is terjed, pusztító ereje rendkívüli, az 1968-as hongkongi lázéhoz hasonló, legalábbis így harangozták. Ergo: aki időt nyer, életet nyer, aki pedig időben legyártja a megfelelő oltóanyagot, az nagyot kaszál. Miután kiderült, hogy a világjárvány késik, a betegek hasonló arányban esnek a betegség áldozatául, mint a szezonálisnak mondott közönséges influenza esetében, félő, hogy az oltóanyag a gyártó nyakán marad. Nem állítom, hogy így van, de a média egy része – nyilvánvaló felsőbb akaratra - ezt sugallja. Ezenközben a kormányzat erőtlenül erőlteti az oltást.

2.)    Pár éve még a madárinfluenzától (H5N1) rettegtünk. Akkor is legyártottak X mennyiségű oltóanyagot, ami nem került felhasználásra. A készítmény lejárathoz közeleg, ha lejár, ki kell dobni. A jelenlegi oltási kampány elején nagyszámú ampullán nem volt megfelelő jelzés, a dobozokon a gyártás idejét és a lejáratot jelző felirat. Elterjedt, hogy a jelen kampány során a korábban legyártott (ergo, a H1N1 ellen elvileg hatástalan) szérumot akarják így felhasználni. Ennek sem hiteles bizonyítéka, sem hiteles cáfolata nem vált ismertté. Hangsúlyozom, gőzöm nincs, mi az igazság. Lepisszegem a rémhírterjesztőket, de a magam igazában vajmi kevéssé vagyok határozott.

3.)    A „vakcinaturizmus” rendszeres emlegetésével kettős hatást értek el valakik: egyrészt, az amúgy is rossz szlovák-magyar viszonynak nem segít, ha azzal riogatnak bennünket, hogy a szlovákok felvásárolják előlünk a jó kis vakcinánkat, másrészt indirekte piszkálják a magyart, hogy hamar, hamar, mert fogy ám az oltás, a végén még nem jut.

4.)    Az oltás mellékhatásairól, szövődményeiről egyre többet, de még mindig elég keveset beszélnek. Nem érdemes a dolgot bagatellizálni, mert majd’ minden gyakorló orvos találkozik oltási szövődményekkel, igaz, többnyire enyhékkel. A média ömleszti a propagandát, miszerint aki beteg lett tőle, az nem úgy, nem akkor és nem abban.

5.)    A legszomorúbb a szakma megosztottsága a kérdésben. Az egészségügyiek, főleg pedig az orvosok egy része (becslésem szerint 50% feletti része) nem oltatja magát. Nem hanyagságból, hanem tudatosan. Ez a csendes tény a legriasztóbb jelzés a társadalom felé.

Naponta többen kérnek tanácsot: mit tegyenek? Eddig azt tettem, hogy elmondtam a szakma hivatalos álláspontját azzal, hogy mindenki maga döntsön. Rájöttem azonban, hogy ez így nem tisztességes. Ha a péket kérdezik, hogy ehető-e a kenyér, amit sütött, vagy netán mérgező, nem köntörfalazhat, hogy hát ő mindent a szakma szabályai szerint csinált, beletett minden jót, de hogy enni milyen, azt ő nem tudhatja, tapasztalja csak meg ki-ki, hogy ehető-e. 

Nos, ezt a kenyeret nem én sütöttem, de egyike vagyok azoknak, akik megetetik azt a társadalomnak azon részével, aki még bízik a Nagy Magyar Pékségben (vagy ha úgy tetszik: az egészségügyben). Bízik abban, hogy a dolgok azok, amiknek látszanak. Ebben szeretnék hinni én is, úgyhogy megyek és beoltatom magam.