Sokáig gondolkodtam, hogy érdemes-e naplót írnom. Pár év elteltével eddig mindem hasonló próbálkozásom a tűzön végezte. Na a gépet biztos nem így fogom likvidálni...

A történet a következő: 

Bár nem mondom, hogy minden előzmény nélkül, de mindenképp teljes megdöbbenésemre kiderült, hogy Ewing-sarcomám van.

A helyzet augusztus 7-én kezdett élesedni. Előtte pár évig zaklattam az orvosokat, a "lábfájásommal". Ők ezt általában hipochondriának vélték, és éreztetvén, hogy "ugyan már nézzek szét magam körül, milyenek is a beteg emberek" elküldtek isten hírével.

Viszont bennem csalódottság volt, sértettség. Nem vettek komolyan. Gondoltam várok, ha már látnak elváltozást, akkor biztosan másképp reagálnak. /Ez csak azért fontos, mert valahol én idéztem meg a problémámat, ez is egy lehetséges ok./

Eltelt a megfelelő idő. Már látszott az elváltozás, mindenki kapkodott. Rövid úton Pesten találtam magam.

Kaptam néhány jó tanácsot:

1. Ne akarjak előre tudni dolgokat, majd az orvosok elmondanak mindent idejében, amire szükségem van.

2. Ne olvassak utána. Nehogy rákeressek a neten.

3. Bízzak maximálisan a nálam sokkal okosabb egészségügyi dolgozókban.

Nos ez egy ideig ment is. De tekintve, hogy a végtelenségig öntörvényű vagyok, makacs és konok. Valamint néhány igen kellemetlen élménnyel sikerült gazdagodnom, már nem ment a maximális bizalom. /Ha őszinte akarok lenni, lehet ez a feltétel eleve nem volt adott./ Úgy éreztem nem kapok elegendő információt, helyettem döntenék el hogy alakuljon az életem. És bár viszonylag későn a biopszia után - végülis ez kellett, hogy tudjam mire vagyok kíváncsi - és a kemoterápia előtt őrjöngve kezdtem el keresni a betegséggel kapcsolatos összes információt.

Na akkor találtam annak a lánynak a történetét. Szandra? Már nem tudom pontosan... Nekem egyszer elég volt elolvasnom, hogy teljesen kiboruljak, és egy életre eldöntsem, hogy a hagyományos orvoslással esetemben csak borzalmas kínhalál érhető el.

Bár biztosan tudom, hogy a legfontosabb a hit, a hit erejével bárhova el lehet jutni, bármiből ki lehet keveredni, soha nem lenne annyi belső tartalékom, hogy ha pokolian érzem magam, még valamiben hinni tudjak. Esetleg a halál megváltó erejében, de azt könnyebben is el lehet érni.

Nos az orvosaim egy része amikor közöltem, hogy köszönöm, akkor mégse mennék egyelőre - ez apám óhaja : "Ne égesd föl magad mögött a hidakat!" - elég ellenségesen reagált. Az onkológus hölgy márciusra datálta a halálomat. Telefonban, ami igencsak rossz hatással volt a lelkivilágomra. Tehát most kb. félidőnél vagyok. És bár lehetetlennek érzem hogy elbukhatom ezt a csatát (vagy ez már háború?), motoz bennem a bizonytalanság.

Ki tudja mi lesz?

...

Most jutottam el odáig, hogy elindulok alternatív megoldások felé. Mindig minden szituációban ezek felé húztam. Talán van hozzá elég hitem.

Egyébként feltűnően jól vagyok. Mivel a baj a combomban van, nos nem mondhatom, hogy ott is minden rendben van, de ezt majd a guruk megoldják. :)

Holnap megyek kontrollra az ortopéd sebészhez. Végülis egy lelkiismeretes orvos, még talán kedvelném is. Viszont stresszelek tőle, hogy mit fog mondani, hogy próbál megfogni. Bár szerintem azt várja hogy már nagyon rosszul vagyok, szerintem csalódni fog. Akkor a meglepetés talán összedönti a stratégiáját és megúszom olcsón.

Az eddigi érzéseimről nem írok inkább. Egy spirituális műben arról van szó folyamatosan, hogy a negatív dolgokat el kell engedni. És sok rossz érzésen, kétségbeesésen, apátián vagyok túl. De ami a lényeg, ezeken túl vagyok.

A TITOK most lett fontos az életemben. Érdekes, hogy eddig is itt volt a könyv, a videó, de nem érintett meg igazán. Én is az a típus lehetek, akinek igen nagy pofon kell, hogy ráálljon a megfelelő útra.

Majd azért a holnapi napról írok...

Ez, ha minden jól megy, évek múlva lesz érdekes, amikor újra látom, hogy haladtam előre, vagy hátra. Esetleg a környezetemnek.

Én megpróbálok egy másik utat. Egy ideje már járok rajta...

Remélem menni fog. Most azt kellett volna írni, tudom hogy menni fog. De még nem érzem így. Akarom hogy menjen!