Van ez a Frege nevű fickó. Arról elmélkedik, hogy van-e igazság, és ha van, akkor hol lehet azt fülön csípni.
Arról, hogy van-e igazság, nem nagyon kell töprengeni. Igazságnak lennie kell, mert mindannyian találkoztunk már vele rövidebb-hosszabb időre. És mivel találkoztunk vele, azt is tudjuk, milyen az igazság. Az igazság örök és változatlan. 
No de hol lakik az igazság?
Megmondhatja-e a világ, hogy mi az igazság? A világ változó, így hát változnak az értékei is. Lehetnek egy változó világnak örök igazságai? Rögtön adódik a válasz: nem lehet.

Akkor talán bennem lakik az igazság? Hiszen én vagyok az, aki találkozott az igazsággal, bennem alakult ki a kép róla, nekem van tudásom a mibenlétéről!
Igen, ám, csakhogy milyen igazság az, ami tőlem függ? Hogyan lehetne az örök? Egyébként is, ha jobban odafigyelünk a dologra, akkor itt találkozásról van szó, nem pedig arról, hogy mi találjuk ki az igazságot.

Az igazság tehát valahol máshol kell lakjon: nem bennem, de nem is abban a valóságban, amely körbevesz minket, és amit világnak nevezünk.
Tulajdonképpen bennünk is van egy világ. Egy világ, amely egész életünk során épül és pusztul, adatokat gyűjt és élményeket dolgoz fel, igyekszik a valósággal párbeszédben maradni. És mert mindannyian sajátos szemszögből szemlélhetjük csak a valóságot, így az építőköveink is sajátos módon teremtik meg a belső világunkat. Azt a világot, ahol néha megtörténik az igazság.

Azt mondja ez a Frege nevű fickó, hogy kell legyen egy harmadik világ. Egy harmadik világ, ahol az igazság lakik. Ahol az olyan dolgok léteznek, amelyek örökké igazak maradnak.
Persze, nem szeretjük az ismeretlent, és jó lenne tudni, hol van ez a harmadik világ? Hogyan épül fel, miként működik?
Valami sejtésünk van róla, de nekünk az nem elég! Mi tudni akarjuk.

Nos, én beérem a sejtéssel is, hiszen már a jó öreg Platón is valami ilyesmit gondolt: az örök dolgok, az ideák világa, az kívül esik az emberen, és kívül esik a változó világon.
Az igazságot nem mi találjuk ki, nekünk csak a lehetőség marad, hogy nyitott szívvel rátaláljunk és megragadjuk.

Tündérbogyó jutott eszembe... Hogy vele mindig ebben a harmadik világban érzem magam, ahol minden szép és igaz és örök. Tudom, hogy mi múlandóak vagyunk, tudom, hogy az érzéseink is múlandóak, mégis, ketten együtt részünk van valamiben, ami az örök tartományát képezi.
Soha nem hittem volna, hogy épp Tündérbogyóval jutok el ebbe a világba, mert korábban mindig tudni akartam hova vezet az út.
Most, hogy nem adatik meg még a lehetősége sem annak, hogy önhitten azt gondolhassam, az út odavezet, ahova én akarom, kicsit olyan, mintha elvesztettem volna valamit, ami rákényszerített arra, hogy használjak valamit, amiről nem is tudtam, hogy a birtokomban van. Nem tudnám pontosan nevén nevezni, mi ez a valami, csak azt tudom, hogy most nem akarhatok, de figyelhetek. Figyelhetek az élet apró rezdüléseire, a kapott feladataimra, a belső hangokra, Tündérbogyóra és arra a valamire, ami nem tudni, honnan érkezik.
És egyszer csak összeáll a kép, és ami zavaros volt, érthetővé válik, és ott vagyunk, abban a világban, ami nem én vagyok, és nem is ő, és a valósághoz is csak kevés köze van, mégis igazabb, és teljesebb mindegyiknél, mert letisztult, tiszta, szép és örök.