Remélem, nem bánod, ha ily módon válaszolok, de talán megér egy újabb misét, hogy a témát kicsit alaposabban körüljárjuk. :)
Az, hogy a filozófiára ma is sokan úgy tekintenek, mint haszontalan tudományra, nagy részben az egypárt rendszernek is köszönhető, hiszen a filozófia, a gondolkodás tudománya, és nyilvánvaló, hogy egy olyan rendszerben, ahol a dolgokról csak egyféleképpen volt szabad gondolkodni, nem kedvezett egy ilyen diszciplinának.
Ezzel messzemenően nem az egypárt rendszert szeretném minősíteni, hiszen, mint minden rendszernek, annak is voltak értékei - ez történetesen nem tartozott közéjük.
Azonban kicsit messzebbre nyúlva a történelemben, jó kétezer évvel ezelőtt, a filozófusok voltak az első gondolkodók: Szókratész, Platón, Arisztotelész, nemcsak a gondolkodás tudományát alapozták meg, hanem olyan elismert tudományokét is, mint a matematika, fizika, természettudomány, orvostudomány. Akkoriban még egyértelműnek tetszett, hogy gondolkodás nélkül nincs fejlődés, hogy a világot megérteni az ember feladata, s nem pedig a világ feladata megérteni az embert.
Aztán jött a jó öreg középkor, amikor a vallás bűnné tette az ember törekvését, hogy saját gondolatai legyenek. Néhány jeles gondolkodó, mint Aquinói Szent Tamás, Anzelm és mások kísérletet tettek arra, hogy gondolkodás útján bizonyítsák isten létezését, amiért a mai napig tiszteljük őket. Ugyanakkor Galileit perbe fogták és megkínozták, mert egyértelművé vált számára, hogy "mégis mozog a Föld".
A filozófiának is kijutott tehát a száműzetésből, de úgy tűnik, az ember tudásszomja - és az ezzel járó engedetlensége, hogy ama bizonyos fáról mégis leszakajtsa a gyümölcsöt -, a mai napig olthatatlan. A magam részéről azt mondhatom, hogy semmi nem segített annyit abban, hogy megértsem az életet és az embereket, mint a filozófia.
Tegnap épp ez járt az eszemben, hogy talán ott kezdődik a félreértés, hogy ma úgy gondolunk az igazságra, mint a pénzre. Attól függ, hogy van-e igazság, vagy sem, hogy hogyan részesülünk belőle. Pedig az igazság mindenkié, mindenki számára egyformán elérhető. Nem úgy, mint a pénz! Nem úgy, hogy meg kell szerezni, két marokra fogva szorítani, hogy ki ne folyjon a kezünkből, hanem szelíden, ahogy a boldogságot csalogatja magához az ember: a megértés vágyával a lelkünkben.
Engem nagyon megrázott, mikor azon a bizonyos augusztus huszadikán rádőlt a fa arra a kislányra, aki a helyszínen szörnyethalt. Miféle igazságról lehet beszélni ilyenkor? És hogyan is gondolhatnék igazságra, ha az én gyerekemmel történik ilyesmi? Távolabbról nézve azonban látható a világ. Látható és tudható, hogy a fák elöregednek, hogy az ember figyelme nem terjed ki mindenre, hogy a vihar, amely szintén kiszámítható lett volna, az ember számára mégiscsak kiszámíthatatlan maradt. A kislány látni szerette volna a tüzijátékot, az apukája pedig szeretett volna örömet szerezni a számára, és elvitte a tüzijátékra.
Hát, valahogy így van ez. Az igazság nem mindig örömteli. Az igazságnak nem az a dolga, hogy örömmel töltse el a szívünket, hanem hogy segítsen a megértésben. De ha túl közelről akarjuk megérteni a dolgokat, akkor csalódni fogunk. Akkor nem találunk igazságot, és nem lesz részünk a megértésben. Amíg saját örömeinket és fájdalmainkat tesszük mérlegre, addig tényleg csak a saját igazunkról beszélhetünk. Ez azonban bezár minket egy szűk világba, ahonnan nem látható más, csak az, ami velünk megtörténik. Az igazság, amit hiába keresünk, az messzebb van. Ahhoz kicsit ki kell lépni saját világunkból, ahhoz ki kell nyújtani a kezünket a csillagok felé, amelyek ragyognak, az embertől éppoly függetlenül, mint ahogy az igazság mutat utat a sötét éjszakában.
Köszönöm a Dvorák szinfóniájáról tett vallomásodat. Számomra Radnóti tanította meg, hogy az élet szépségéről vallani akkor a legigazabb, mikor saját életem arra akar rávenni, hogy tagadjak minden szépséget. Nem tudhatom c. versébe mai napig beleborzongok.
Kívánok neked békés ünnepet, és örömteli pillanatokat, amíg csak részed lehet ebben a csodában, amit életnek hívunk.
Ági |
|
|
|
|
