| lassan lépkedve átment az udvaron, mintha lassitott felvétel lenne minden. úgy érezte magát, mint szinész egy szindarabban, lassú, súlyos léptekkel ment el az ajtóig. az ajtón látszott a három év; gyönyörű fa ajtó volt, ő csiszolta és lakkozta mély barnára, de most már kopott volt, és koszos. te érzed a hiányomat, mondta az ajtónak, és végigsimitott rajta. ott volt a névtábla helye; a tábláé amin két név volt, és abból az egyik az övé. most csak az ajtóhoz erősitett postaládán volt celluxal rá ragasztva az a másik név. sokáig nézte azt a nevet. haragudni akart arra a névre, gyűlölni, vagy legalább szeretni, de egyik se ment. azon a tegnapon még nagyon sokat jelentett neki, de nem tudta vissza idézni ez az érzést. az ablakból ugyan úgy csak sötét szűrődött ki; és gyűlölte ezt a sötétet. ez legalább megmaradt. most is ugyan úgy gyűlölte ezt az állandó sötétet, mint régen. ő szerette a fényt, de a másik nem, és azon a tegnapon ő még a fénynél is jobban szerette a másikat. nagy zöld függönyök voltak mindig az ablakon, és sosem tudta legyőzni őket, még akkor sem, ha a másik nem volt otthon, és kitárta az ablaktáblákat hogy jöjjön a fény. mindig voltak olyan sarkai a szobának, amik örökre sötétben maradtak. most új függönyök voltak, de ugyanúgy szigorúak és vastagok. semmit nem látott a szobából. nyilván alszik még, gondolta.
cipőnyomokat látott az ajtó elött a lépcsőn, és elnyomott cigaretta csikkeket. hát mégis visszaszokott, gondolta, és nézegette a csikket. olcsó cigi volt; még mindig nem mehet igazán úgy neki ahogy szeretné. aztán a cipőnyomot nézegette; új cipője van. megpróbálta maga elött elképzelni a cipőt, aztán hozzá azt a bokát, a combot, a csipőt, a melleket, a válat, a hajat, a haj illatát...rádöbbent, hogy már a haja illatát se tudja felidézni magámaban. csak azt tudja hogy hasonlitott az ibolyára, homályosan. összegörnyedve leült a lépcsőre, és a hátát óvatosan neki támasztotta az ajtónak. hagyta magát emlékezni. a végén járt már, hát megengedhette magának hogy igazán emlékezzen, őszintén.
a szeretkezések jöttek vissza legelőször. a kétségbe esett szeretkezések, amikor már semmi mást nem tudtak csinálni, a dühödt szeretkezések, azok a fülledt napok, amikor erről szólt minden. aztán a teste. szégyelte magát hogy a teste jut eszébe, de már őszinte volt magához, és tényleg ez volt az egyetlen, ami a legfontosabb volt számára. nem a szépsége miatt. a puha melegsége miatt, a szerepe miatt, hogy bele lehetett bújni a világ elöl. aztán a zene hallgatások. a köztük lévő csendet csak így tudta megtörni, és amikor lehetett, zenét hallgattak. összebújva, egymásba kapaszkodva hagyták hogy a zene mást csináljon belölük, mint amilynek valójában. vagy amikor történeteket találtak ki a zenére; nem értették se a szöveget, se a számcímeket, de nem is törődtek vele; meséltek egymásnak, és a mesékben , csak a mesékben, és néha a szeretkezésekben, egymásra találtak.
zaj volt, az éptikezés miatt. itt ha csönd volt akkor is zaj volt, ezt is gyűlölte. három évvel ezelött még nem a szomszéd házban épitkeztek, hanem a szemben lévőben, de az is áthallatszott. reggel hétkor már ébredtek a zajok, és hónapok teltek el, míg úgy megszokta, hogy tovább tudott aludni. most is zaj volt, ismerős zaj. szeretett volna bele hallgatni a szoba csendjébe, szerette volna hallani azt a lélegzetet, amit annyi éjszakán keresztül hallgatott, de most sem változott semmi, maradt a zaj. az udvaron is állt egy gesztenyefa; ez nagy harc volt a többi lakóval, mert elvitte azt a kis fényt is, ami még beszürődött az udvarra; és bántani akarták. de ez volt az egyetlen, amit lehetett szeretni az udvaron, és végül is sikerült elérni, hogy békén hagyják. ez öregebb volt mint a parkolóház fája, mégis a parkolóudvarét bántották először. amikor kint ültek az udvaron, a lépcsőn, mindig nézték a fákat. az elején még össze bújva kávézva. aztán már csak egymás mellett, kávézva. aztán ő elkezdett cigizni; de a fákat szerették nézni nagyon; ültek egymás mellett, és figyelték a fákat. a két gesztenyefát egy fal választotta el, az udvar fala, de mindkettő ága átnyújt a falon, és úgy tetszett minta simogatnák egymást. úgy képzelték hogy szerelmesek; úgy képzelték hogy a két fa ők ketten, és ha fal is van közöttük, de legalább egymáshoz érhetnek. aztán egy veszekedésnél ő nyugtatólag azt találta mondani, hogy nézd meg kint a fákat, ők csinálják jól. leszarom a fákat, válaszolta erre a másik, és ezután abba maradt a fa nézés, a másik elkezdte utálni a fákat, aztán szép lassan mindent.
ha a fáknak nincs, nekünk hogy lenne örök szerelem, suttogta a gesztenyefának. aztán a veszekedésekre gondolt. olyan furcsa volt, mert elvesztették valahogy a súlyukat. akkor nagyon nagy sebeknek tüntek, és úgy érezte sokszor, hogy nem éli túl, erre homályosan emlékezett. de most nem is fájtak. mondatok maradtak belőlük, mondatok, amik villogtak a többi mondat között. nem tudsz te semmit a hisztin kivül - ezt ő mondta. ez az én házam, te itt sose voltál otthon - ezt a másik. ez nagyon fájt, erre külön emlékezett. egyre inkább egy betonfalhoz kezdesz hasonlítani, nem egy nőhöz - ezt is ő mondta. erre nagyon büszke volt akkor, márcsak a hasonlat miatt is, erre is emlékezett. milyen furcsa, hogy szép mondat alig maradt ilyen élesen villogva az emlékek között, bántós annál inkább. elkezdett kutatni szép mondatok után, de csak elcsépelt dolgok maradtak, amikben már akkor se hitt, és most se tudott volna hinni bennük. de ezek is fájtak. sosem tudnék mást szeretni. ezt a másik mondta. ez fájt a legjobban az összes közül. én sem, válaszolta erre ő, és azóta eltelt három év, és sajnálta magát amiért ő tényleg komolyan gondolta. |
