| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Viktor álma Ideje:: 09-03-2004 @ 02:37 pm |
|
|
|
|
| Anna és Viktor lezseren ültek a padon. Szemben velük a tó másik oldalán egy magas torony állt. Vascsövekből állították össze. A fiatalok és a sétáló turisták közül, akinek merészségük és pénzük volt, erről a toronyról ugrottak bungy-t a víz felszíne felé.
- Egyszer erőt veszek magamon és megpróbálom – szólalt meg Viktor – és tekintete, a most ugró jeans nadrágos, hosszú hajú lányra tapadt.
- Én, soha – válaszolt röviden Anna.
Sokszor jártak ide. Szerették ezt a padot itt a víz partján. Különleges volt. Az üllő részén a harmadik léc rövidebb volt. Az, aki készítette kicsit elmérte. Kellemes emlékek fűzték őket ehhez a helyhez. Ezen a padon ültek Anna és testvére Gitta, akkor, amikor Viktor először meglátta őket. Ide jártak vissza később kettesben. Itt csókolták meg először egymást...
Viktor, már hetek óta igyekezett össze szedni minden bátorságát, hogy megkérje Anna kezét. Most is, míg a gumi huzaltól visszaröppenő hosszú hajú lányt figyelték, töprengett. Anna felé fordult. Arca kipirult. Talán most, ez lenne az a pillanat. Remegett az egész teste....
Anna nem figyelt rá. Nem vette észre milyen érzelmek kavarognak Viktor fejében. Épp abban a pillanatban, amikor Viktor meg akart szólalni, Anna felállt, kinyújtotta kezét a párja felé és mosolyogva megszólalt:
- Gyere, sétáljunk egyet.
Viktornak torkán akadt a szó, a gondolat. Még válaszolni se tudott, csak engedelmeskedve megfogta Anna kezét és elindultak a fák közé.
Nyár volt. Anna szűk vállpántos rövid topot viselt melltartó nélkül. Ez esetben macskanadrág volt rajta. A nadrág és a felszökött felsőrész között, csípője a köldökével együtt mélyen kikandikált. A fehér vékony macskanadrág alatt kirajzolódott a picuri tanga. Viktoron a csípője körül a nadrágja, feszülni kezdett.
Az út a fák között, újra a tópart felé vezetett. Már naplemente volt. Viktor épp a romantikus látvány kezdte dicsérni, amikor hirtelen elfeketedett előtte minden. Korom sötétté vált a táj. Előbb azt hitte, hogy ez az izgalmi állapot egyik jele. Tudta, hogy ilyenkor a vér a felső testrészből a hímvesszőbe kerül. Azért, ájulásra nem számított.
- Anna álljunk meg egy percre – nem látok semmit.
- Hogy hogy, nem látsz? Szédülsz? Rosszul vagy?
- Nem, csak fekete térben úszom.
- Biztos valami átmeneti állapot. Meglátod mindjárt rendbe, jössz.
Sajnos soha többé nem jött rendbe. Egy másodperc alatt megvakult. Vérrög állt meg a látási idegek mellett. Elszorította azok táplálását és négy perc alatt kihaltak. Az egész szánalmas esetnek semmi köze sem volt Anna öltözékéhez.
Később a szemészeti osztályon, mindent megtettek annak érdekében, hogy visszaszerezze látását, legalább részelgessen. Még műtéttel is próbálkoztak. Sajnos semmi sem adott eredményt. Azt, ami elsorvadt, nem lehet életre kelteni. Rá kellett szoknia egy egész új életformára, és vele szembeni viszonyulásra. A főorvos vagy a nővér kézen fogva, sietve, hurcolta maga után a vizsgáló terembe. Ilyen alkalommal többször tűszúrást is érzékelt a szemében. Ebédelni egyedül még nem tudott. A nővérek, vagy Anna etette. Ilyenkor, kétségbeesetten siránkozott. A nővérek egy megszokott, de kíméletlen módon vigasztalták.
- Gondolj arra Viktor, hogy akinek a munkagépek levágták mindkét tenyerét, az se tud egyedül enni, még a hátulsóját megtörölni sem képes. Te idővel, majd megtanulod.
- Naaaaaagyon örülök, hogy nem a két kezemet, hanem a két szememet vesztettem el.
Eleinte Anna sűrűn járt be a kórházba. Igyekezett lelket verni Viktorba. Ő volt az egyetlen látogatója. Apja korán meghalt szívinfarktusban. Anyja külföldön élt második férjével.
Később a látogatások mind ritkábbá váltak. Akkor, amikor már a kórházi kezelése reménytelenné vált, beutalták a vakok és gyengén látók kollégiumába. Ott kellett újból megtanulnia enni, inni, közlekedni, és egyedül öltözködni.
Egy alkalommal Gitta, Anna nővére kereste fel. Viktor megörült ennek a váratlan látogatásnak hisz már rég óta semmi hírt se hallott Annáról. Gitta semmit se tudott a vakok életéről, emiatt feszült volt találkozásuk. Viktor érezte, hogy Gitta keze izzadt. Míg ültek a társalgóban, Viktor igyekezett egyszerűen, fesztelenül viselkedni.
- Anna nem jött veled? – kérdezte.
- Nem. - volt a rövid válasz.
- Talán haragszik rám. Nem emlékszem, hogy megsértettem volna...
- Anna, Anna..... férjhez ment, Nándihoz.
Ez volt Viktor életében a harmadik csapás.
Az első, apja halála volt. Nagyon kötődött hozzá. Anyja újbóli férjhez menetelét még valahogy kibírta. Huszonegy éves volt. Dolgozott. Egyedül megélt a jövedelméből. Anyja, amikor eltávozott, a lakást az összes bútorral ráhagyta. Viktornak fájt, hogy elhagyta. Nagy veszekedés közepette váltak el. Azóta se érdekelte hol él. Megszakadt minden kapcsolata vele. Szerelme, amely Anna iránt született átsegítette ezen a válságon.
A másik csapás, a tó menti ligetben érte. Akkor, amikor elvesztette a látását. Szörnyű volt. Az egész, testi fájdalom nélkül történt. Mintha csak az ember lecsukná a szemét és abban a pillanatban, a szemhéjjak összenőttek volna. Sokáig remélte, hogy az egész csak egy rossz álom, amelyből, ha felébred újra látni fog és Anna, mellette lesz.
Most, ez a harmadik, minden reményétől megfosztotta. A tudat, hogy örökre elvesztette Annát, fájt. A lelkét, minden érzelmét kiszakította belőle az a hang, amely csak egy rövid mondatba tömörödött „Férjhez ment”.
Gitta, rendszeres látogatójává vált Viktornak. A feszélyezett kapcsolat lassan feloldódott. Együttlétük mindig hosszabb és hosszabb ideig tartott. Gitta már otthon érezte magát a kollégiumban. Csak este, aludni járt haza. Egy délután Viktor megkérte, hogy menjenek a tó partjára sétálni. Hónapok óta nem mozdult ki a kollégiumból. Utálta már azt a mindennapi konyhaszagot, amely a lakosztálya körül terjengett. Új hangok és illatok után vágyódott.
Erre a kiruccanásra legmegfelelőbb egy taxi bérelése látszott. A hosszú utazás, a különböző városi zaj után egy csendes helyre érkeztek. A tó partjára. Karonfogva sétálni kezdtek. Friss ózondús eső utáni illatok csapták meg orrát. Puha cipőtalpa alatt az apró kavicsok ropogtak az úton.
- Gitta, szeretnék mezítláb kószálni. A tapintás, a hangok és az illatok áradata dúsítja a fantáziámat. - szólalt meg Viktor.
- Nyugodtan, hisz úgy sincs körülöttünk senki.
Viktor leült a fűbe és úgy vette le a cipőjét és harisnyáját. Gitta segített neki.
- Menjünk a tópartra a padok felé - ajánlotta mikor újból elindultak.
Viktor élvezte, hogy néha szúrják az apró kavicsok, néha csiklandozzák a frissen kaszált fűcsomók a talpát. Kószálás közben Viktor elengedte Gitta karját. Egyedül indult meg. Eleinte lassan, óvatosan, később mindig bátrabban és bátrabban. Már majdnem elfeledkezett magáról és minden bajáról, amikor Gitta kézen fogta, és gyengéden félrehúzta.
- Ha ebben az irányban folytatod, bevered a fejed egy hatalmas nyárfa törzsébe.
Viktor engedelmeskedett. Még sokáig jártak kézen fogva. A távolból éles sikoly hallatszott.
- Merre vagyunk? - kérdezte Viktor
- Nemsokára a tó partjára érünk.
Tovább sétáltak. Most közelebbről, egy női hang hosszan rikoltott. Viktor erre a hangra, fülelni kezdett. Pár pillanat után felkiáltott:
- A bungy jumping! Az álmom. - kiáltott fel.
- Ha, akarod, leülhetünk itt, egy padra.
- Jó, nem ártana egy kis pihenés. Mennyire vagyunk a tó partjától?
- Nagyon közel.
Leültek. Viktor kitapogatta a pad szélét. A harmadik léc rövidebb volt.
- Ezen a padon ültél Annával, amikor először hozzátok léptem?
- Igen....de te akkor Annát választottad. - mondta Gitta. Hangja nem volt szemrehányó. - Akkor bántott, hogy nem én lettem a kedvesed de most már túl tettem magam rajta.
Viktor a hang irányába fordította arcát. Kinyújtotta jobb kezét Gitta feje felé. Megsimogatta az arcát, és gyengéden magához húzta. Megcsókolta.
- Lökjél meg, Gitta.
- Nem Viktor. Magadnak kell lépni.
Viktor tétovázott. Csak a tudat, hogy mit tesz, tartotta vissza. A körülötte lévő táj, számára nem jelentett semmit hisz minden olyan fekete volt ott is mint máshol. Csak az a gondolat, hogy elveszíti lába alól a támaszt, amely annyira fontos volt számára, az tartotta vissza. Mégis itt állt, álmának megvalósulása előtt. Nem mulaszthatta el ezt az alkalmat. Nagyot lépett.
Szörnyű volt, amikor elvesztette a talajt a lába alól. Kézzel lábbal kapálózni kezdett, hogy valamihez odaérhessen, hogy a tapintás által tájékozódjon. A levegő süvített mellette. Talán, ez volt az a súlytalansági állapot, amelyet az űrhajósok is érezhetnek. Úgy tűnt, hogy soha se lesz vége ennek a lebegésnek. De bekövetkezett a rántás. Lábait valami visszatartotta. Egy pillanatra csend, nyugalom, majd újra zuhanás. Teljesen elvesztette a tájékozódását. Hisz nem volt mihez igazodnia. Ettől még rettenetesebb lett a félelme. Görcsösen várta mikor érint meg valamit, amibe belekapaszkodhat. Számára hosszú percekké húzódott az egész.
Végre valaki megfogta a kezét és vidáman megszólalt.
- Megvalósult az álmod. Jó volt? - szólt Gitta.
A korom sötétből megjelenik Viktor saját kétségbeesett arca. Nagyokat ordít. Ábrázata hirtelen eltorzul. Egy világos szobában találta magát. Körülötte ismeretlen műszerek voltak. Ő maga egy műtőasztalhoz hasonló valamin feküdt. Karjai le voltak szíjazva. A szobában rajta kívül nem volt senki. Hirtelen egy női arc hajol fölé. Nagyon hasonlított Annára. Oda se figyel Viktor rimánkodására. Egyszerűen elővett egy szikét és belevágott Viktor gyomrába. Viktor ordítani kezd.
- Segítség!
- Csak egy darab bőrt szeretnék kivágni a testedről. Remélem, nem fogsz ellenkezni.
- Dehogynem. Hisz az fájni fog.
- Nem érdekel.
- Segítség!
Viktor hirtelen felpattant az ágyban. A kórterem és Anna arcképe eltűnt. Csak a tiszta feketeség úszott körülötte. Rájött, hogy álom volt az egész.
De jó volt, még ha fájt is.
Gitta, a felesége, az ágyban, mellette, egyenletesen szuszogott. Mélyen aludt. Valószínűleg, csak álmában ordított, gondolta, különben felébresztette volna. Megnyugodott. Kitapogatta a kispárnáját. Azzal megtörölte izzadt homlokát, és óvatosan kilépett az ágyból. Megszokott óvatossággal a konyha felé tartott. Kinyújtotta jobb kezét, hogy ajtót nyisson. Keze üresben tapogatott.
- Hát te? –szólalt meg egy hang a konyha közepén. Viktor felismerte. Anna hangja volt.
- Rosszat álmodtam. - válaszolt a hang irányába. - Te veled mi van?
- Nem bírtam aludni. Néha így, arra ébredek föl éjjel, hogy éhes vagyok. Nem tudok elaludni addig, amíg nem eszek valamit.
- Nándi nem ébredt föl? - kérdezte Viktor csodálkozva és a mosogató irányába indult. Megszomjazott a nehéz álom után.
Hirtelen valami puhába ütközött a keze. Mindig, kissé maga előtt tartotta őket. Nem szerette a meglepetéseket. Valami ráncos, selymes anyag lehetett. Hasonló, mint amilyet Gitta testén szokott érezni, az ágyban. Kezei felfelé indultak csodálkozva. Úgy emlékezett, hogy az ajtó és a mosogató között soha nem volt akadály. A selymes anyag felső részén újai puha domborulatot érintettek meg. Mintha láng érte volna, visszarántotta őket.
- Miért álltál elém? – szólt szemrehányóan Viktor – Nándi, hol van?
- Nincs. Ő nyugodtan alszik.
- Mint az én Gittám.
- Főzzek egy kávét?
- Nem, mert akkor reggelig nem alszom el.
- Én innék. Főzök neked is. Lehet, hogy meggondolod magad.
Viktor újra megindult a mosogató felé. Most már nem állt ott Anna. Lassan kitapogatta, a csap fölötti poharat.
- Mit álmodtál? – kérdezte Anna a villanytűzhely irányából.
- Rosszat és téged.
- Honnan tudtad, hogy én voltam? Láttál?
- Igen láttalak. Rossz volt, de jól esett. Igazuk volt az orvosoknak. Az ember az agyával lát. A műtét után teljesen tönkre mentek a látó idegszálak, de az agyban, az emlékezetben megmaradtak a képek. Azok keverednek, Azokat látom álmomban. Szeretek álmodni, még ha rosszat is. És te miért álltad el az utamat?
- Érdekelt, hogy szeretsz e még......
- Csak emiatt jöttél a férjeddel, hozzánk látogatóba?
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 09-03-2004 @ 02:37 pm
| Hozzászóló: Audrey (Ideje: 09-03-2004 @ 08:13 pm)
Comment: Ez nagyon jó írás! Igazán lebilincselő alkotás. Csak így tovább Nemar. :-))) |
|
|
|
|
|
