szeretlek, igen ezt mondta, szeretlek, rohantak a fák a vonatablakban, a kisfiú félre állt és várta a jegyet, ő végre életében először nem a levegőt markolta, vagy a saját öklét, hanem belekapaszkodott a másikba, húst szorított a keze, élő embert, egy kezet. belenézett a másik szemébe, és akkor érezte először azt, hogy hazatért. milyen jó volt az az idő; a szövetkezés, a gyengéd szövetkezés a betegsége ellen, annyira hálás volt érte. azok az első éjszakák, nem akarom hogy meghalj, mi lesz velem nélküled, ha meghalsz, én is meghalok, nem fogsz meghalni, te sosem fogsz meghalni, meggyógyulsz meglásd, meg kell gyógyulnod, igen, ezt mondta a másik. és ő is fortyogott a szerelemtől, és nem volt beteg, a teste igen, de a szerelme nem, erős volt, és küzdött a belseje ellen. küzdött, végre először életében volt miért, a másikért. azok az éjszakák, azok a tervek... két gyerekünk lesz, olyan szép lesz a szeme mint a tiéd, egy lány meg egy fiú, ádám meg éva, bizony, kertes házunk lesz, én nem akarok kertes házat, akkor nem lesz kertes házunk, de inkább legyen, mert kellene egy kutya is, én nem szeretem a kutyákat, inkább cica, jó legyen cica, jó legyen minden, minden amit akarsz, ahogy akarod, nem, ahogy te akarod...az a néma verseny, hogy melyikük szereti jobban a másikat.

felnézett a gesztenyefára, és érezte ahogy szemébe gyűlnek a könnyek, a fájdalom miatt. olyan jó lett volna sírni, úgy igazán sírni, de a végén járt már, és túl sokat sírt, már nem maradt könnye. kár hogy ezt nem tudta hamarabb, gondolta, hogy a sírást is be kell osztani az életben, mert a könnyek se végtelenek. most már alig maradt. pedig ott villogott az a mondat is, az a mondat ami a legjobban simogatta, és ami most a legjobban szúrta. ami miatt most zokogni kellett volna, és ami miatt annyit zokogott már az utóbbi három évben. sosem leszel egyedül most már, mondta a másik, emlékezett erre, az ölében feküdt, a másik simogatta a haját, mindig itt leszek veled, ezt mondta, mindig. gyűlölni kellett volna ezért a mondatért. de most is itt van velem, döbbent meg, egy fal választ el, de most is itt van az istenit. sőt, az utóbbi három évben is ott volt vele, mert nem tudott nem rá gondolni, istenem, hát mégis én tartottam be a te ígéretedet. mindig ott voltál velem, mert nem tudtam másra gondolni, ott voltál velem, pedig jobban szerettem volna, ha nem vagy ott velem, jobb lett volna ha nem gondolok rád, jobb lett volna, ha nem jövök ide.

elkezdett zuhanni, megfordult minden, a világ a feje tetejére állt, aztán lassan vissza billent, és minden lecsendesült. megint a kezét nézte; már csak alig remegett. tudta, hogy ha fel akarna állni, már nem tudna. azon gondolkozott hogy mennyi lehet az idő. reggel volt még, a hatórási munkások már elindultak, a többiek meg majd lassan kelnek. csak még adjanak időt, gondolta. és ő is. ott dolgozik még. ott dolgozik még, ezt tudta, mert látta a haját, nem mert teljesen oda nézni, de ahogy végignézett a pénztársoron, látta a haját, szinte látta az illatát is, aztán másik sorba állt be, de tudta hogy ott dolgozik még. valószínűleg tízre jár, töprenget, azt szerette a legjobban. ő pedig hogy gyűlölte ezt az egészet. dolgoztak, először csak ő, aztán a másik is. dolgoztak, mert dolgozniuk kellett, hogy legyen valamijük. aztán egyre kevesebbjük lett; jöttek az üres hetek. a másik felébredt, megmosakodott és elment, tízre, hatkor végzett, hétre haza ért, fáradtan, a tévé, csak a tévéig jutott el mindig, az üresség, amit betöltött a tévé, és amitől még jobban üresebb lett minden. mindig hason nézte a tévét, és ő gyönyörködött a fenekében, és sokszor megkívánta. az elején még ez jó is volt, mert elkezdte simogatni, és ha sikerült, szeretkeztek, közben ment a tévé, és ő hallgatta, amíg meg nem süketült a gyönyörtől, és gyűlölte, hogy ott szól az a valami, emberek voltak mellettük, amíg ők szeretkeztek, emberek, puskából lőttek, meghaltak, futottak, híreket mondtak, és ő harcolt ellenük, harcolt, hogy a másik rá figyeljen, ne a képernyőre, ne rájuk, úgy harcolt ahogy tudott, érintéssel, addig, amíg a másik már semmi másra nem figyelt, hiába táncoltak a képernyőn, csak rá, aztán már rá se, csak magára, ívbe feszült, ő is, vége volt mindennek, és kezdődött az esti film.

de aztán ennek is vége lett. most ne érj hozzám, jön a barátok közt. most ne érj hozzám, jön a vészhelyzet. a napok, istenem a napok, az üres napok, amik beálltak egy rendbe, és ő nem tudta megdönteni ezt a rendet. ma kedd van, vészhelyzet. ma szerda van, ilyenkor olyan jó filmek vannak este. úgy érezte, hogy az a kocka láda, azzal az idegesítő vibrálásával a sarokban, az szép lassan elveszi előle a másikat. szinte látta, ahogy a másik is tévévé változik, az arcából képernyő lesz, és már vibrál minden, mozognak a képek, vegyen üdítőt, ez meg az kell a boldogsághoz, ő bebújt a sarokba, zene, zene volt az egyetlen válasz erre, halkítsd már le a rohadt életbe nem hallom a tévét, le kellett halkítani, le kellett tennie a fegyvert, mert szerette, össze görnyedve szenvedett a sarokban, és abban reménykedett mindig, hogy egyszer majd vége lesz minden filmnek. ébredés, rosszkedvű, juj ezt volt a legnehezebb megszeretni a másikban, az ébredését, mindig rosszkedvűen ébredt, reggel sosem szeretett senkit, még magát sem, de őt sem, olyan döbbenet volt ez a váltás, éjszaka még a hátába mélyedő köröm, reggel meg olyan hidegség, hogy ő legszívesebben sose kelt volna fel. aztán munka, munka után fáradság, és tévé. a beszélgetések. nem tudtak miről beszélgetni. a munkahelyről igen, ült mellette, simogatta a haját, és hallgatta, ahogy a munkatársnők, megdrágult a sampon, az a hülye osztályvezető már megint elrontotta a beosztást, hallgatta, és közben álmodozott, megtanulta úgy hallgatni, hogy közben nem hallott semmit, simogatta a haját a másiknak, és azt figyelte, hogy minden nappal egyre idegenebb lesz, a haj, a haja maradt csak ismerős, a haja illatába temette magát, aztán ezek a beszélgetések is egyre szűkebbek lettek, és egyre többet kapta meg hogy te nem is figyelsz rám.