Amikor hazahozom a boltból a háromszáz forinos kenyeret, és az másnapra szétesik anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna, választhatok: elküldöm a péket a jó büdös fenébe, esetleg nem veszek többé kenyeret (hiszen nekem sem tartottak pisztolyt a fejemhez a boltban) vagy kibuszozok egy másik kerületbe igazán jó kenyérért, aminek az ára is háromszor annyi.

Amikor feladok egy álláshirdetést, és olyan válaszokat kapok, hogy „miben lennél benne százezerért?” meg, hogy „ támogatnálak, ráérsz este?”  (én naiv, képet is mellékeltem és ezegyszer elfelejtettem kikötni, hogy ügynöki és erotikus kizárva), akkor választhatok: vagy leveszem a képet, és akkor semmiféle ajánlatot nem fogok kapni, vagy fenthagyom, és ráérek este, vagy visszaírok az illetőnek, és intelligensen de határozottan elmondom neki, hogy ki az utcalány.

Amikor kikötöm, hogy ügynökök kíméljenek, és a nő fél óra huzavona után végre kinyögi a telefonba, hogy edényeket kellene eladni, aztán még neki áll feljebb, hogy én ígéretet tettem neki az imént, és milyen ember vagyok én, hogy mégsem akarok elmenni a csoportos tájékoztatóra, akkor megint választhatok…

Amikor a buszon mellém ül le az ammóniaszagú hajléktalan férfi, akitől valami csoda folytán az ellenőrök sosem kérik a jegyét vagy a bérletét, akkor megint csak választhatok: telehányom a buszt, mert nekem van szaglásom, vagy visítok, nemtetszésemet kifejezve, és akkor megint engem visznek el a fehér köpenyesek, és nem őt, vagy esetleg én sem veszek bérletet, és csövesnek öltözöm, vagy… várok egy másik buszt.

Amikor egy padon üldögélve figyelem, hogy a két ellentétes érdekeltségű párt  egy- egy aktivistája miféle trükkökkel próbál meg bejutni a lépcsőházakba, hogy végigcsengessék a lakásokat és/vagy kéretlen szórólapokkal dobálják tele a lakók postaládáit, megint csak választhatok. Kötöttsapka lehugyozza a fenyőt (láttuk!, és szerintem ő is minket) aztán felcsönget a hörcsögnek (csak ő van otthon) majd telitömködi a szomszéd ház „reklámanyagok” című dobozát a dolgaival, mialatt ellenlábasa, a Kopasz, öt háztömbnyi szélességben nyargalászik és lesi a hazaérkezőket, és ha valahova valaki bemenni látszik, lobogó táskával  próbál meg bevetődni a résnyire nyitvahagyott ajtón a lakók után.

Mi, tudatos vásárlók, ki vagyunk- e szolgáltatva a kereskedőknek, és ha igen, mennyire?
Mi, jobbra törekvő munkanélküliek, ki vagyunk-e szolgáltatva a munkaadóknak, és ha igen, mennyire?
Mi, becsületes bérletvásárlók, kénytelenek vagyunk-e szó nélkül tűrni a mellék telepedő, bliccelő hajléktalant?
Mi, választók, mennyire hihetünk a postaládáinkból kicsorduló vigyorgó, szebb jövőt ígérő embretársainknak?

Tényleg… mi dönti el a választásainkat adott helyzetekben?