Tudjátok, azt hallottam egyszer, hogy a jelentéktelen dolgokról órákig tud fecsegni az ember.  Ám amikor valami fontos történik…egyszerre csend lesz. Mert olyankor nem lehet beszélni, csak lenni, ott lenni. Olyankor ott benn játszódik le valami, és azoknak a finom rezgéseknek nem a szó a legmegfelelőbb szócsöve.
Én pedig bizonyítom, hogy (esetemben) ez a dolog igazolást nyert.
27-én Full farsang volt, és…
…én meg lettem lepve, fel lettem köszöntve, az egyetlen közösség által, aminek valaha is tagja voltam…
Csendet varázsoltatok belém aznap este.
Azt a csendet, amiről fentebb írtam. A Valami csendjét.
Csak ültem ott később kábán, (a kis körben, mikor beszélgettünk) és egyszerűen éreztem (hangozzék bármíly szentimentálisan is) mindegyikőtöket, a közösséget, melynek visszavonhatatlanul része lettem 2007. októberében, mikor regisztráltam.

Ti ismertek engem (ki jobban, ki kevésbé) tudjátok hát, hogy blogot egyszer írtam eddig, (azt  is a hörcsögről) és nem jellemző rám, hogy a saját érzéseimről sokat fecsegjek, ámde most, afféle tükörként viselkedve, szeretnék visszaadni Nektek valamit abból amit éreztem.
Megbocsátjátok nekem, ha senkit név szerint nem emelek ki ugye? Mert az a „vicces” helyzet állt elő, hogy én mindannyiótoknak végtelenül hálás vagyok, mert mindannyiótoknak része volt az örömömben. (És így is voltak hiányzók…)
Életem egyik legmegkapóbb, legfelemelőbb estéjét kaptam Tőletek. És ezt egyként is, külön-külön is, köszönöm Nektek!
Jó közöttetek. Jó veletek.

És köszönöm neked Gyöngy, (bár ezt nem olvasod, mert Barcson vagy a virágboltban) hogy ismersz engem, és mégis szeretsz.:-).

Ó, igen! Még valami. Jánosnak (fényesi) volt egy kérdése akkor este hozzánk. Mit adott neked a Full? Adott-e valamit? Változtál-e általa?János, a válaszom ez a blog.:-)
A valahová tartozást kaptam.:-)
Kösz!:-)

Norbi