Egyik kedvenc énekesnőm Sinéad O’Connor, így érdeklődéssel olvastam egyik nyilatkozatát, melynek kritikus mondata úgy szól, hogy „Krisztus, ha élne, felperzselné a Vatikánt, és én segítenék benne”.

  Előrebocsátom, hogy nem teológiai fejtegetés következik, és az egyházak közötti harcba éppúgy nem szeretném magam beleártani, mint az egyes egyházak belső ügyeibe. Ez az ügy azonban közüggyé nőtt, arról nem beszélve, hogy vallásetikai kérdéseken messze túlmutató tanulságai is vannak.

  Miről is van szó? A cölibátust fogadott katolikus papság több tagja – kerüljük a nagyobb általánosítást – titokban, vagy nem is titokban – szexuális szolgáltatásokat vett és vesz igénybe. Ez tény. Egy részük, amely kölcsönös előnyökön, közös megegyezésen alapul és felnőtt személlyel történik, büntetőjogilag nem is kifogásolható. Úgy tetszik azonban, hogy több esetben bizonyítható kiskorú személyek, gyermekek megrontása is, amely az erkölcsi vonatkozásokon túl már – teljes joggal – büntető -és kártérítési pereket von maga után. Nincs ez másképp Írországban sem, ahol az érintetteket nagyösszegű pénzbüntetésre ítélték. A papoknak magántulajdonuk nem lévén, az egyház tartozik helyettük fizetni. Az egyik püspök – hogy személy szerint, vagy csak hivatalánál fogva érintett-e, nem tudom – az összeget előteremtendő, a hívek között rendez gyűjtést a „jótékony” célra. Nna, ez verte ki a biztosítékot O’Connornál, és nyilván másoknál is.

  Egyik barátom, hallván a hírt, mindjárt az egyik hazai nagyvállalat ügyét hozta fel párhuzamul. Ennek a cégnek a vezető tisztviselői nagy összegeket osztogattak egymásnak és sajátmaguknak végkielégítés címén. Majd, ahogy azt vártuk is, rendben megjelent a hír, hogy az említett közlekedési vállalat emeli a tarifáit. Nyilván szükségük volt rá… A párhuzam azonban – a kielégítés – végkielégítés összecsengés ellenére – sem jó. Nem jó, mert a szexualitás emberi szükséglet, amely szükségletet papjai számára az a bizonyos szervezet nem ismeri el. Sajnálom a papokat, akiknek le kell mondaniuk róla, mert amikor a fogadalmat teszik, nincsenek és nem is lehetnek tisztában azzal, milyen embertelen dolgot kell bevállalniuk. Gyerekeket megrontani persze akkor sem kellene, de ha élhetnének boldog párkapcsolatban, kérdés, hogy lenne-e egyáltalán ilyesmi.

   A pénzsóvárság, enyveskezűség, a sikkasztás, a lopás, a korrupció viszont minden társadalom, minden politikai – erkölcsi – etikai rendszer által elítélt, mélyen megvetett és büntetendő. Mégis, ritkán feslik fel a kárpit úgy, mint most. A korrupció most napvilágra került, lehetőségünk van látni, hová tűntek el – legalábbis részben – a jegyáremeléssel nyert milliárdok. Részben, mert a pénznek csak egy része lett meg, és részben, mert – ez szent meggyőződésem – hogy több hasonló cég működik hasonló gyanús vezetői üzelmekkel, csak mi nem tudunk róluk, csak a jéghegy csúcsát látjuk. Iszonyúan korrupt világban élünk, hovatovább társadalmi normává, elvárássá válik, hogy akinek módja nyílik, az lenyúlja a rábízott javakat. Ha nem teszi: élhetetlen, és megbánja majd, ha mások teszik meg helyette, mert akkor nem marad. Szóval, nem jó a párhuzam. Mégis ez jutott eszembe. Ha Krisztus élne, vagy ha eljön még egyszer, nemcsak a Vatikánt perzselné fel. Bizony igencsak vetne néhány csóvát mifelénk is. Vajon hányan lennének akkor, akik segítenének neki?