Egy Matyi levele a világhoz….

Az éjszaka csendjébe csak egy-egy kutya ugat bele. Talán a holdat ugatják, talán a csillagokat, nem tudom… Kinézek az ablakon, nincs is hold. Csillag sem ragyog. Akkor talán azokat az aprószemű hópelyheket ugatják, amelyek valamikor az éj folyamán kezdettek szállingózni. Hogy mikor, azt nem tudom, mert habár órák hosszát bámultam ki a sötét ablakon, olyan messzire tévedtek a szemeim, hogy nem vettem észre a hóesést. Ott, a messzeségben, nem esett. Valahol a távolban egy gyertya világít. Lehet hogy csak az én majdnem leégett gyertyámat tükrözi vissza az ablaküveg, de abban sem vagyok biztos. Néha a fülemig ér az óra ketyegése, csak úgy ritkán. Az is lehet hogy csak nagyon lassan ketyeg, s hamarosan egészen meg fog állni az idő, és én ebbe a pillanatba fagyok bele mindörökre, a világgal együtt. Ez olyan őrült, kibirhatatlan gondolat, hogy szinte nevethetnékem van tőle. Azt mondják, hogy nevettében őrül meg az ember. De jó annak…
Lassan, lassan visszatérek ebbe a vcacak, szürke világba. Egészen meglepődök, hogy mennyire zajos. Felettem egy televízió bömböl, a szomszédban valamelyik gyereket verik.. Valaki magassarkú cipõben szaladgál le-föl a lépcsőn. Emberek… élő emberek, akik milliószám szaladgálnak a világban. Szaladnak dolgozni, szaladnak vásárolni, szaladnak szórakozni, szaladnak haza…. már akinek van „haza”. Van, akinek nincsen. Nekem nincs. Nem arra a négy falra gondolok, amelynek éjjel bezárhatod az ajtóját, nem. Olyan „haza” nagyon soknak nincs, sőt, soha nem is lesz, de még azok is szaladnak „haza”, valamelyik oduba vagy fa alá, ahol valaki várja őket. Anya, apa, gyerek, férj….
Az éjszakában valami megmarkolja a szívemet. Az ember azt hinné, már hozzá szoktam… Hisz annyi éjszakán keresztül álltam itt a sötét ablak előtt, várva a hajnal első sugarát, az első zajt, az első gyereksìrást valamelyik emeleten. Életjelet vártam, bármit, ami bebizonyitja újra meg újra hogy nem egyedül vagyok egy lakatlan szigeten. Ezer új hajnal hozta már a jelét az életnek, ezer meg ezer ember megfordult az életemben. Hát tehetek én arról, hogy a lelkem egy feneketlen kút, és senki más nem tudja azt megtölteni?

Itt állok, a meleg szobában, bezárt ajtók mögött. Mindenem megvan, ami a kényelemhez szükséges, és mégis szegényebbnek érzem magam, mint az utolsó koldus az utcán. Tudjátok miért koldul az a koldus? Hogy legyen neki mit megosztani a családjával… Legszívesebben odaállnék mellé, családot koldulni. Nagyhangon ordìtanám, hogy héj, én is vagyok! Vajjon dobnának-e valamit az én kalapomba?
Ismertem egy embert, akinek levágták a lábát. Szebbnél-szebb műlábakat faragtak neki, mìg végül is kiválasztotta a legszebbiket. Senki nem mondta volna meg, hogy az faragott láb. Egy nap itt ült az irodámban, és egyre símogatta a lábát. Kérdem tőle: miért? Hát mert fáj. Hát, mondom neki, hogy fájhat, ha nincs? Előbb nyelt egyet, és csendben azt mondta: de a helye itt van….Ezt talán csak az tudja megérteni, akinek szintén levágták a lábát….
S ha valaha megláttok az utcasarkon koldulni, ne dobjatok semmit a kalapomba. Nem segít az rajtam. Tudjátok, mi segít? Megértés. Megértés ahhoz, hogy a levágott láb helye  örökre fáj, és hiába faragnátok akár gyémántból is újat, nem pótolja az azt, amiben valaha vér folyt….Ezt dobjátok a kalapomba.