a_Léb felhívására itt egyben közlöm a ciklus teljes szöveges részét, így akinek felkeltette érdeklődését, megnyerte tetszését, egyszerűbben szemezgethet, válogathat, vagy pótolhatja a kimaradt darabokat. Viszont így mindenképpen sok lett volna...

Továbbá tudatom az érdeklődőkkel, hogy a képtárban megtekinthető a versekhez készült illusztrációk többsége is, valamennyi rajz Kisnémet Tímea munkája, szerintem önmagában is érték...

félix

Budapest, 2005.

CSAK CSODÁKRA FOGÉKONY,

TISZTA, GYERMEKI LÉLEKKEL KÖZELÍTS!

VIGYÁZZ! HA MEGÉRINT,

MEGLÁTSZIK RAJTAD.

Felvételi vizsga

Mi leszel, ha megnősz, mi szíved vágya?
Artista, nagy művész; a világ látja
S tapsolja majd művem, ámul a csodán.
Ne nézz ily ostobán!

Nincs más hivatás, mely ily teljes, igaz:
Tested, lelked vásárra viszed, pimasz
Mosollyal perdülsz és szökkensz, könnyedén,
Csak erre vágyom én.

De ki kell járnod ehhez az iskolát,
S először vizsgázz, hogy tanulhass tovább.
Most kell, hogy kiderüljön, ki a Jani:
Menj magasugrani!

Duzzadó izmok, elsöprő roham,
Tigrisbukfenc; oly gyönyörű íve van.
Rezeg a léc, és az ítész rám kiált:
Alul suhantam át.

Kis pihenő után újabb kísérlet,
Ollózó figura. Sápadt kísértet,
Fennakadva, bénán. Kezdek félni;
Ez ágyékom sérti.

Nézem a lécet és közben dob pereg,
Érzem a félszet, és néznek a többiek.
Ez a harmadik, utolsó, nem vitás,
Végső nekifutás.

A késdobáló

Felcsendül a zene, peregnek a dobok,
Daliás alak jő, idegesen topog,
Fél szemét fekete szemfedő borítja,
Fél bajszát reggel a pengéje lenyírta,

Fél szemmel halálos pontossággal céloz,
Bármilyen távol, vagy közel áll a célhoz.
És jön a mutatvány, nem egy, de ezerszám;
Kezéből kirepül ezerféle szerszám,

Villámló mozdulat, mondhatni nem gyengéd,
Villannak, suhannak, suhognak a pengék,
Kések, sarlók, balták rezegnek a fában.
Komor arc, nem tréfál amúgy általában.

Toppant egyet, erre megfordul a tábla,
Kerek léggömbökkel díszített a háta.
Sötét kendőt köt az egyetlen szemére,
Csendre int mindenkit, vár az új zenére.

Kezébe kéthegyű dobótűket ragad,
Egyenként lyukasztja a luftballonokat,
Mikor ezzel végez, felhajt egy kis snapszot,
Kivillanó foggal köszöni a tapsot.

A nézőtéren már partner után kutat,
Felsegít onnan egy szabadkozó urat:
Jöjjön csak, segítsen, álljon ide bátran,
Tegnap is majd’ hibátlan körüldobáltam.

A kötéltáncos

Két pont közt legrövidebb út;
Kupolában feszül a kötél,
Nézik a fényben a fiút,
A kosárban hajlong, s közbe’ fél.

Köpenye lebben, földre száll.
Méretes rúdba kapaszkodik,
Előre lép. Nincs vissza már,
Lépdel, sasszéz, táncolni fog itt.

Nekiindul: ott vár a cél!
Előre szalad, majd visszacsúsz’
A lejtőn, bármit is remél,
A gravitáció visszahúz.

Roggyant, nyúlik, fordul, pereg,
A kötél durván talpába vág.
Rúdját mélybe veti, nevet;
Neki ez most már csak akadály.

Most, hogy eldobva a balansz,
Mint lovak nélkül öreg szekér,
Nincsen már arra semmi sansz,
Hogy a túloldalra odaér,

Ám most, talán a taps kijár;
Ámulva lesik az emberek:
Nincs is alatta semmi már,
S ő csak repked, táncol, lebeg.

Légtornászok

Három deli legény, a három egy csapat,
Mégis, az egyikük mindig hátramarad,
Kötélliften szállnak a trapézig, bizony,
Sötétben mászik fel ő a túloldalon.

Bandázs a csuklókon, és bandázs a bokán,
A talkumos tenyér így biztosan fog ám!
Keringő zenére határozott bátran,
Veszettül repkednek fenn, a kupolában;

Meglepetésekkel teli a szakajtó,
Egymást követi a dupla s tripla szaltó,
S míg egyik a lengő trapézra penderül,
A másik szembe száll, alul avagy felül.

A sok szem, reflektor csak őket követi,
Büszkeség mellüket csaknem széjjelveti,
Fejük felett neon-betűkkel a logó.
Órainga gyanánt hintázik a fogó.

Míg magát lógatva hintázik így, azér’,
Ahogy lefele néz, fejébe száll a vér,
Érzi, lába zsibbad, pillája megrebben:
Ó, ha én is szállnék! Tudok így, sőt, szebben!

Csattan a négy tenyér, s biztonsági drótra
Fennakadva, ketten ott maradnak lógva.
Vén artista is próbálhat új kunsztokat,
De mi lesz, ha egyszer minden kötél szakad?

Kínai

Villódzó fények, kígyózó zene:
Ez a kínai cirkusz ünnepe.
Majd jő a sárkány, hullámzik, tekereg,
Izzó szem, füstös száj, sodró fergeteg,
Ilyet nem láttál sohase.

A sárkánybőr a fűrészporba hullt,
S alóla jó pár atléta kibújt,
S míg az egyikük higanyként cikázik,
Labdaként, gömbölyűn gurul a másik,
Nyüzsgésük pompás élményt nyújt.

Forgó mozgás tölti be a teret;
Karikán ugranak át emberek,
Alattuk bukfencben gördülnek hárman,
Egymással szemben, egyéniben s párban,
S közben mind vígan integet.

Majd felkapnak néhány bambuszrudat,
Ketten tartják, mások ráugranak,
Kettőt pattant, a légben hármat forgott,
A csapatból így építettek tornyot,
Nem vacakoltak sokat.

Fonott kosárban egy vastag kötél,
Kinyúlva épp’ a kupoláig ér.
Körbeállják, mígnem oszloppá dermed,
Serényen felmászik arra egy gyermek,
S rá állva fuvolán zenél.

Éteri hang száll a mennyig tova.
Ágaskodik a gyermek, és noha
A kenderkötél le, a kosárba hull,
Addigra ő már nincs ott és nincs sehol;
Édes illúzió, csoda!

A fakír

Kék és vörös fényben új alak lép elő,
Öltözéke turbán és egy ágyékkötő,
Indiai arcél, bár szakállas nagyon,
Tökéletes termet: erő és nyugalom.

Izmait feszíti; ezer lányka álma,
Orrlikain egyre be s kiszáll a prána,
Tűzben égő szemű meditatív alkat,
Hullámzó hasától a bölcs is csak hallgat,

Mutatványától eláll a népség szava:
Lepereg szép sorban egynéhány ászana,
Gém és daruállás, s más egzotikumok,
Lábujjhegyen, tarkón, égő szeme konok.

Üvegrudat markol dobogó tetején,
Átlép rajt’ s a rudat átemeli fején.
Háromszor ismétli; roppanás a csendben,
Csukló, könyék és vállizülete reccsen.

Most egy szöges deszkán hanyatt veti magát,
S átballag a mellén egy kövér elefánt.
Hátát mutogatja, lezárva e tettet;
Bár a sok lyuk látszik, vére mégsem serked.

Kis tőröket ragad, fokozni a csodát,
S átdöfi az orrát, nyelvét és archusát.
Gyengébb idegzetű már nem nézi régen:
Vakmerőn bucskázik át üvegcserépen,

Testébe fúródott szilánkokat söpri,
S pompás testét máris új kínokkal gyötri,
Hogy a publikum új produkciót lásson:
Szép lassan átsétál egy teknő parázson.

Megrágva nyeli az üvegdarabokat,
Desszertnek utána egy marék parazsat.
Idesúg: Mielőtt még bolondnak hisztek,
Nem ez a vacsorám, vár otthon a bifsztek.

Miután befalta üvegét, parazsát,
Elém lép, s dülleszti domborodó hasát,
S míg némán bámulom a hatalmas dombot,
Hátba vág: Na, pupák, erre varrjál gombot.

A guminő

Oly bájos és törékeny alak.
Míg szól a tangóharmonika,
Felvetett fejjel sétál körbe,
Egykedvűen távolba réved.

Üvegoszlop, porondközépen,
Kerek, kistányérnyi talapzat,
Egy ugrással ő oda feláll.
Tekintete szemembe téved.

Az oszlopfőn, míg spiccen fordul,
Légspárgát mutat mindenfelé,
Ezt követi száz malomkörzés,
Csak a búsképű nézi zordul.

És ez még csak bemelegítés.
Mint bicska hajlik lám előre,
Combja közt már feje. Sikít és
Selymesen fénylik feszes bőre.

Tenyérre billen; törpe gömböc,
Szemszíne passzol a két könnyhöz,
Lábait összefűzi nyakán
Karjára huppan, simít arcán,

Talpával kopogtat a fején,
Könnyes mosolyát bámulom én;
Csomóra kötve végtagjai,
Csont nélkül görbül. Bús napjai

Magányban telnek, vígasztalan.
S egy más városban, más porondon
A kígyóember is hasztalan
Gyűri magát ugyane’ gondon.

S így összegyűrve mit se fárad,
Bociszeméből panasz árad:
Az igazgató, ő mordult rám,
Kis cirkusz, nem kell két ilyen szám.

SZÜNET

A BÜFÉBEN FRISSÍTŐK FOGYASZTHATÓK

A HÁTSÓ UDVARBAN AZ ÁLLATOK TEKINTHETŐK MEG

A MŰVÉSZBEJÁRÓNÁL AUTOGRAMOT SZEREZHETNEK

JEGYÉT MINDENKI ŐRIZZE MEG, ANÉLKÜL

A MÁSODIK RÉSZHEZ A NÉZŐTÉRRE

NEM NYERHET BEBOCSÁTTATÁST

Az igazgató

Pattog az ostor.
A kapun berobog hat pompás fehér kanca,
Szélvészként körbe száguld, csattog a bakancsa,
Rezgő tollbóbita mered fejükön büszkén,
S a porond közepén, fehér kamásli rüsztjén,
Személyesen a direktor.

Pattog az ostor.
Szünet után első szám. Hatásos belépő,
Ő egy cilinderrel a többiek fölé nő.
Egy csepp mozdulatára a körforgás megáll,
Szembe rendeződve táncolni kész három pár,
Egy sem lóg ki most a sorból.

Pattog az ostor.
A hat ló kecsesen lép, követi a zenét,
Oldalaz, bókol, mindegy, keringő vagy minét,
Közelít, hátralép, mindezt ütemre, együtt,
S csakis egy akaratot követ minden tettük,
Nem szakad el a mosttól.

Pattog az ostor.
Új szereplők. Három majom dobbantódeszkán.
Három ló fut, és így belőlük légtornász lesz tán,
Mikor egy-egy kanca most a deszkára dobbant,
Szaltózva röppennek a lóhátra és roppant
Bátran, nem esve a lóról,

(Pattog az ostor).
Egymásba fogózva – se lát, se hall, se beszél -
Körbe s kilovagolnak, s a többi se henyél,
Az ostornyél üzenetére két lábra áll,
S a porondról a három ló lassan kihátrál;
Nem kell ehhez csodadoktor.

Pattog az ostor.
Kalaplevétel, bajusz, szakáll; most sem kapkod,
Artistái hátul erősítik a tapsot,
S míg ő hajlongva, középen a fényárban áll,
A homályban a seprő s a lapát körbe jár:
Takarít’ni is kell olykor.

Bohócok

Fehér arc, festett mosoly, csúcsos kalapka,
Fehér öltöny, légycsapó, dicsérni lomha.
Feketében hahotázó párja sem szerény,
Vörös orr, nagy szemek, fején vörös sörény.

Csíkos trikójában köszön be most Bence,
Kalapját lengetve; gyerekek kedvence.
Közben félresandít: a bohóclányt lesi,
Ki álmatag dalol, s gitárját pengeti.

A főnök izgatott, utasít is nyomban:
Hatalmas feladat, pecsétem rányomtam.
Vizet hordunk most a fókamedencébe,
Mert kifolyt, s így félő, kiszárad szegényke.

A sötét hahotáz, hátba vágja Bencét:
Áldhatod, komám, a pokoli szerencséd!
S bruhaházva egy kis emelvényre hever:
Te vagy az egyetlen, akinek jut veder.

Bence egy csapon át feltölti a vödröt,
A medencéig kikerül három gödröt,
Lyukas vödörből a víz lábszárán csordul,
Mi maradt, fókára önti, s visszafordul.

Hogy harmadszor fordul vizesen, izzadtan,
Lecsap a légycsapó: Csináld már gyorsabban!
A sötét madzagol, míg a víz befolyik,
S az első lépésnél így ő orrabukik.

Könnyebben mozogjon, cipő nélkül fordul,
De komája most meg elgáncsolja orvul.
Földön újra. Végre, a főnök szól: Huncut!
A közönség kacag, a bohóclány kuncog.

Ne vacakolj csappal – szól a sötét – Így la!
S az egész víztartályt fejére borítja.
Tele vödrét, látja, hogy a fóka várja,
De rohanva megint elcsúszik a sárba’.

Ettől kiszakadt a vödörnek feneke.
Hogy lesz így a fóka medencéje tele?
De, míg három társa ettől sírva fakad,
Neki vödörként szolgál a keménykalap.

A főnök sikerről szól a direktornak,
Hárman prémiumot is kapnak majd holnap,
Bence jutalmáról viszont szó se lehet;
Egy vödröt s fellépő ruhát is tönkretett.

Rúgást, csapást, gáncsot, vizet s mit még kapott,
Számlálva, Bence is bevégzi a napot:
A közönség nevet, nekem ez az öröm,
Ha kell, ezért magam vígan összetöröm.

Az asszisztens

Nélkülözhetetlen. Feltűnő jelenség.
Feszültségoldó, büszke szépség.
Sok számban feltűnik, kitartón mosolyog,
Ez a dolga, és ez komoly dolog.
Csúcsponton szerényen hátralép, kecsesen,
Karját felemelve mutat a tetthelyen
Szerénykedő artistára. Jó szerep,
Csak azt mondja: Hepp!

A karzat minden este tombol műsorán,
A jobb helyek elkelnek korán.
Arcán és tomporán gödröcskék igéznek,
Csókos ajkára megigézve néznek,
Bár abban sem biztosak, egyedül maga van,
Vagy színfalak mögött cserélődnek hatan;
Találgatásokra ez remek terep,
S ő csak így szól: Hepp!

Biztos pont, ha nem tudod, mit hoz a holnap,
A plakátok nem róla szólnak,
De ha baj van, a reflektorfény csak rá hull,
S a nép dús keblén s csípőjén bámul,
Míg az elhullott szert s piszkot összeszedik,
Megjelenésével ő jókedvre derít,
Bűvös szépsége regényt ígér neked,
S ajka súgja: Hepp!

A statiszta szerep már nem tetszik neki,
Önértékét már rég ismeri,
Kikövetelt hát egy teljes magánszámot.
Napernyővel gerendán bóklászott,
Kecsesen lép, fordul, szeme fénybe tévedt
Nem csoda hát, hogy a végén félrelépett,
Kecses bokája bicsaklott, s most szepeg.
Hüpp. Hüpp. S végül: Hepp!

A bűvész

Csoda a szakmája, minden este teszi,
Magabízón jön most is szemfényveszteni.
Széles gesztusokkal kezdi el a műsort,
Művirág-erdő lepi el a fűrészport.

Kalapját a bűvészpálca csak érinti;
Féltucat galamb száll elő, tollát hinti,
Ez sem elég neki, még egy kicsit matat,
S előránt belőle még három pár nyulat.

Kötéltrükkök jönnek, fel s eltűnő csomók,
Nagy Sándorként mélán ráncolod homlokod,
Majd egymásba fűződő zárt fémkarikák.
S rád bök. Kihív. Most megfejtheted a csodát.

Apró szivacslabdát nyom két tenyeredbe,
A közönség bámul, mintegy megmeredve.
Egyiket kinyitod, nincsen benne semmi,
Másikból tíz ugrik ki. Hogy lett ez ennyi?

Zsebeid zöldhasú bankókkal béleli,
Mutatja, majd rád szól, hogy visszajár neki,
S míg tűnődsz, hogy került a zsebedbe virág,
Orrodból előránt tíz méter pántlikát.

Rád kérdez, a hajad fésűt mikor látott?
S amikor szavára fejedet megrázod,
Szól: Jöjjön a korpa! Ezt nem érted te se;
Fazekába koppan pénzérmék serege.

Füled mögül komplett kártyapaklit húz ki,
Nadrágszíjad közben nyúlik, mint a csúzli,
S míg lecsúszó nadrágod markolja kezed,
Nyakkendőd helyén már zöld kígyó tekereg.

Hogy vége a számnak, már kifele tuszkol,
S csak a gyors távozás ment az infarktustól.
Ő volt bár a győztes, szerényen lép elő:
Jó partner voltál. Jöhet a következő!

Az állatidomár

Egy pillanat, s a nézők elé
Nagy lyukú, szívós acélháló feszül,
Az alagúton át berobog
Három oroszlán, s az emelvényre ül.

Két tigris is követi őket.
Beugrik közéjük, mert üt az óra,
Az idomár. Igéz, erőltet,
Lassan így beindul a libikóka.

Hintázó tigrisek, ő köztük
Egyensúlyoz. Oroszlánja egy se fél:
Felette – csak csodálod röptük -
Átugorva a három helyet cserél.

Ugrik, s kecsesen int a párnak;
A két tigris létrán magas polcra lép,
Vékony pallón körbesétálnak,
Felhördül, tapsol, jól mulat a nép.

És egy pillanatig se hagyja
pihenni tigriseit; fáklyát ragad,
Tüzes karikán át ugratja.
A többi vicsorogva helyén marad.

Végül a két csíkos csak leül,
S a három oroszlán rohan, kitörnek,
Tű körme, foga előkerül,
Megtorpan, két lábra áll fenyegetőleg

A közönség hőköl, izgatott,
De az idomár most a helyzet ura
Pálcája lendül, mit mutatott,
S hátrál a három vicsorgó bestia.

Míg magát kihúzva tapsra vár
Hősünk, jogára kétséget sem hagyott,
Egy kis puli beront, csahol s már
Kitereli mind az öt vadállatot.

A zsonglőr

Frissen perdül be a porond közepére,
Bemondták, ő Közép-európa éke,
És önbizalomban sincsen nála hiány,
Máris fennen szálldos tizenkét buzogány.

A közönség hallgat, mint komor barikád.
Szercsere. Hajigál huszonegy karikát,
Karikái fenn legyezővé terülnek,
S felfűződve végül karjára kerülnek.

Csend van, bár ritka e nehéz produkció:
Három ping-pong labda, és két kókuszdió.
Már csak udvarias tapsot kérne szépen,
Három eltérő tárgy repked a légtérben,

Csak úgy előkapva, mintegy bónusz gyanánt:
Egy szék, egy esernyő, s egy gumielefánt.
Ám ma ez sem elég, elmarad a siker,
Fanyalog a néző: Mért, hogy ezt nézni kell?

Ámde ami most jön, igazi világszám,
Elcsitul mindenki, komolyságát látván,
Tréfa volt ez eddig, de mostantól már nem,
Könnyezett e tréfán Bagdad, Jeruzsálem.

A közönség ugrál, eltátja a száját,
Előlép, megszólal: Ím, tíz kézigránát.
Feldobom, elkapom, más se tenné jobban,
Akár huszonegyszer, mielőtt felrobban!

Finálé

A műsornak vége. A karmester beint,
Induló csendül fel, és feltűnik megint
Félszemű késdobálónk konya bajusza,
A kötéltáncos fiú, e lenge csoda,

A két deli repülő és a bús fogó,
A kínai csapat, mosolygó, pattogó,
A fájdalomtűrő, szenvedélyes fakír,
A magányban izzó guminő; csupa pír,

A tekintélyes, elegáns igazgató,
Csetlő-botló bohócok, kiáltva: Hahó,
A mindig mosolygó bűbájos ifjú hölgy,
A trükkös bűvész, most szikáran álló tölgy,

A lenge öltözetű, merész idomár,
S a bánatos zsonglőr, ki jobb napokra vár.
És jönnek a lovak és az apró majmok,
Elefánt és fóka. Ki lehet a bajnok?

Ballag az elefánt, három oroszlánja,
S két tigrise, fürge puli a nyomába.
Megjelennek újak, s újra jönnek mások,
Kiket a közönség itt még sose látott;

A porondmunkások és állatápolók,
Sofőrök, kellékes és egyéb naplopók,
Színes kavalkádban jár körbe a menet,
Lépeget, mosolyog, meghajol, integet.

A közönséget már mi sem tartja féken,
Ők is csatlakoznak, nem bírják a széken,
Befutnak, s nem állnak szín és nagyság szerint,
Nyüzsgés és hangzavar. A karmester legyint.

Körtáncba fogózva körbejárnak folyvást,
Összekapaszkodva szeretgetik egymást,
Eufóriába fullad bölcs, ostoba,
Miénk ez a cirkusz, ezen nincs is vita.

A mának vége van; mámorító hatás!
Már új napra készek: lesz még előadás!
S te dönthetsz: kinek jut babér, s kinek mirtusz,
A cirkusz az élet. Az élet kész cirkusz!