Újra és újra olvasom a nők erejéről írt írásomat hogy higgyek benne.

Mintha egy rossz filmet néznék, kívülről látom magamat.
Az OMLT katonáit, köztük páromat tegnap jelentették be, hogy élesben bevetik.

Ma beszéltem vele. Konkértumokat nem mondhatok, de a lényeg az hogy nap mint nap aknamezőn sétálnak. A szó átvitt és igazi értelmében is. Egy hét lement, még öt hét hátravan, mire leváltják őket. Talán jobb lett volna, ha nem kérdezek rá, mi történt odakinn?

A gyomrom akkora mint egy dió, szorítom magamhoz a kilenchónapos Levit, miközben a pocakomban már ott a következő babánk... és remélek. Boszorkánykodok, védővarázslatot kérek, a hajam nyirbálom hajtincsért és minden hasonló őrültség, csakhogy tegyek valamit.  

Haza akarom kapni! Az eddig babázással gyorsan telő idő most kegyetlen módra lelassult, ez az aggódás hatása. Ó, bár lenne már 5 héttel később és páromék épen egészségesen jöjjenek vissza a táborukba, hogy onnantól már csak kakasos nyalókát osztogassanak a helyi gyerekeknek... bár lenne már.

Legjobb lenne - mint a medve - átaludni ezt az 5 hetet, ha nem lennék anya, talán meg is tenném védekezésül. Most csak annyi jut, hogy esténként citromfűteát kortyolok, a Tv elé kucorodom, és vágyakozom azon idő után amikor újra együtt nézhetjük párommal ezt az utálatos Tv-t.