Kodolyányi János Sötétség c. írása 1922-ben jelent meg a Nyugatban. Ebben az ormánsági egyke problémára hívta fel a figyelmet. A földhiánytól és a szegénységtől való félelem, a születésszabályozás egészen különös módjára késztette az ott lakókat. Az asszonyok papsajt és egyéb növényi kivonatokból készült főzettel idézték elő a nem kívánt magzat vetélését, ha ez nem sikerült, akkor Aspirinnel izzasztották ki a csecsemőt és kitették a gangra. A halál oka: tüdőgyulladás. Az sem volt ritka, hogy a disznókkal etették meg a magzatot, hogy ily módon eltüntessék a nyomokat.

Az Ormánság különben a Dráva folyó mentén található, Baranya megyében, 45 bűbájos falucska tartozik hozzá. Mai napig szőnek kenderből és lenből olyan művészi szőtteseket, melyeket gépi úton nem lehet leutánozni.

Nyilvánvaló, hogy az egykézés társadalmilag elhallgatott titok volt, hiszen az egész vidéket jellemzte. Ma már elképzelni sem tudjuk, mi vihette rá a férfiakat és a nőket ilyen iszonyú tettre. Az egyetlen magyarázat erre a szörnyűségre, hogy a titok természete elképesztő torzulásokat képes produkálni az ember személyiségében.
Azt mondják, minden családban van egy csontváz a kredencben, csakhogy egyszerűbb a más csontvázával foglalkozni, mint a sajátunkat kidobni, és kitakarítani utána.

Vannak persze jó titkok is, amelyek gazdagítják a személyiségünket, és elmélyítik a kapcsolatainkat. Ilyenek pl a karácsonyi készülődések során vásárolt ajándékok rejtegetése, vagy intim levelezéseink, melyben megosztjuk egymással útkereső gondolatainkat, vagy régi kincseink őrzése, amelyek mások számára kacatok, nekünk azonban az eltűnt időt lenyomatait őrzik, a maguk emlékeivel.
A csontvázakról azonban mi is cinkosan hallgatunk. Ha a család egyik tagja alkoholista, az csak a többiek együttműködő beletörődésével tartható fenn éveken át. Ha a gyerek viselkedészavarokat produkál, akkor ott majdnem mindig az őt körülvevő kapcsolatrendszerben van a hiba. Ám egyszerűbb "beteggé" nyilvánítani a gyereket, mint kinyitni a kredencet és szembesülni a féltve őrzött titokkal, ami megbetegíti a lelket. Ez ugyanígy igaz a felnőttekre is: a depresszióban szenvedők nagy része ugyancsak egy ilyen játszmának a részese. Az öngyilkosság elhallgatására a társadalom intoleranciája szolgál megfelelő ürügyet. Az ormánsági egykéken elborzadunk, de saját, féltve örőtt csontvázainktól nem vagyunk hajlandóak megszabadulni mi sem.

A feladatunk nem az lenne, hogy ítelkezzünk, hanem hogy tanuljunk. Tanuljuk meg, hogy az ilyen típusú titkok felmérhetetlen károkat okoznak a játszma minden tagjának.
Az első kérdés, ami felmerül: hogy került a csontváz a kredencbe? Mert jó okkal feltételezhetjük, hogy senki ember fia nem őrizget ilyesmit önszántából az otthonába.
A legtöbbször hosszú idő, a kommunikáció hiányaiból fakadó félreértelmezések sorozata kell ahhoz, hogy egy szépnek indult reményt a kredencbe zárjunk, majd igyekezzünk úgy élni, mintha soha nem is lett volna. Aztán egy szép napon, talán éppen takarítás közben, kinyitjuk a kredenc ajtaját és kiesik belőle a csontváz. Okosabbak ezért kulcsra zárják a kredencet, és a kulcsot el is dobják, hogy legalább míg élnek, ki ne derüljön a nagy titok.

Mert lássuk be: ijesztő dolog egy csontvázzal szembenézni. Gyanúsítgatások, kérdések, vádaskodások sorozatát indíthatja el, de szép reményünk ettől már odaveszett, a múltat vissza nem hozhatja semmi sem. Tettük, amit tudásunk szerint tennünk kellett, de ki érti ezt meg? Ki érti meg, hogy miféle fájdalom árán zártuk a reményt a kredencbe? Gondolta a fene, hogy csontváz lesz belőle! Így aztán önszántunkból nem is szívesen nyitogatjuk a kredenc ajtaját.

A legtöbbször váratlanul előmászik a hulla.
A gyerek dadogni kezd, a feleség gyógyszert vesz be, a drogos túladagolja magát, stb. És akkor rohanunk fűhöz-fához, hogy segítség, segítség, valaki mentse már meg ezt a szegény beteg embert, mert egyszer csak úgy minden ok nélkül megbetegedett. És akkor jönnek a nyomozók, keresik az okokat és bumm! Eljutnak a kredenchez. Na, ilyenkor szeretne az ember eltűnni, elbújni, világgá futni, de főleg: visszamenni az időben és mindent másképp csinálni - jobban, szebben, okosabban. Csakhogy nem lehet. Életünk egyik nagy tragédiája, hogy nem lehet meg nem történtté tenni a megtörténteket.

Az egyetlen amit tehetünk, hogy tanulunk és megpróbálunk gondolkodni. Megértünk és megbocsátunk, aztán továbblépünk azzal a tapasztalással a birtokunkban, hogy egyszer mindig eljön az idő, mikor szembe kell néznünk a féltve őrzött csontvázainkkal.
Vajon megéri rejtegetni őket?
Már tudjuk, hogy nem. De emberek vagyunk, korlátozott tudással, képességekkel, félelmekkel és kishitűséggel a lelkünkben, ahol az egyetlen igazi mentsvárunk csak a valódi szeretet lehet, az elfogadó, a megértő és megbocsátó, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a reményeink valóra váljanak és ne kelljen őket kredencbe zárva csontvázként őrizgetnünk az idők végezetéig.