Öreg a fazekam. Jaj, az én derekam
nyikorog bármikor ki kell azt mosni,
lányaim átkozzák, s a fűzért imádkozzák,
ha helyettem nekik kell az kinyaldosni.
Dőlve egy pillérre vágyok egy fillérre,
s eldöntöm: üsse kő, megvan az ára,
veszek új fazekat! Bámulom azokat,
pár fillér megmarad, elég lesz mára.
Így az új zsákmánnyal, egy kicsi hátránnyal
indulok haza, a lányok már várnak,
de az az igazság, ha van bennük gonoszság,
elkapnak, s dilisek házába zárnak!
Ősz ül a hajamon, de segítek magamon,
éheztem eleget, most éhezzen más is,
megvan a két kezem, s azt jól belisztezem,
oly lángost sütök én, borzong a hát is!
Másnap nagy kegyesen kiállunk begyesen,
terített asztalon készen áll minden:
abrosz meg szalvéta, zsírpapír, s van kréta
az árakat felírni: semmi sincs ingyen!
A tésztához ragadok, mig lefelé dagadok,
rossz ez a szakma a vénülő lábnak,
de megjött a Bébikém: no, öreg nénikém,
melyikünk áll ki a sarokra bábnak?
S nagyhangon trillázik, míg anyja villázik:
"Bitte shöen, haute wir haben frische langosh"
én meg csak dagasztom miközben szakasztom
nyelvem, mely mondaná: ne légy oly hangos!
Mindennel elbánok, amit én elszánok,
de ragad a tészta a deszkához, kézhez,
s gondolom: vékával megyek a Rékával
a sarokra koldulni, csak úgy jutok pénzhez.
Végűl csak kiderült! Az első sikerült,
eladtuk, felfalták az éhesek nyomban,
hatalmas darabok! Jöttek ott arabok,
németek, muszkák, s a júgók vagonba.
A tészta rámszáradtan, fél tízkor fáradtan
recsegő derékkal estem egy székre,
tizenhét darabot adtunk el, s marad ott
nekünk is, na, lányok, térjetek észre!
Hát átestünk azon is, meglett a haszon is,
a gyönyörű fazéknak sem esett kára,
a rajkók nem éhesen, én sajnos szélesen
vittem a fazekam. Hízás az ára...
Mit ér a hokedli, ha nincs már nokedli?
Ha nincs ami meggyútjsa, nem ég a gyertya.
Sírtam majd nevettem, új szakmát kerestem,
mikor a lelkem már az Isten tartja?!
Mondja az okossa, elég a fokossa
erdőben, vadak közt nem kell jobb társ,
s azon nem szenvedni, mit pénzzel kell megvenni,
az méreg. A bánat az valami más...
|
