Ma reggel nyolckor rohamiramban tolom a babakocsit a tatai rendelő felé. AFP vérvétel volt kilátásban, és azt valamiféle szabály miatt csak fél kilencig lehet levenni... Fiam természetesen mindig tudja, mikor kellene időre menni, akkor nem lehet vele bírni. Végül aztán csak bevágom a babakocsiba, indulás. A takarója, ami eddig az autóban volt most kivételesen nincs ott, sebaj a csomagtartóban lévő tartalékpulóverem pont jó lesz neki, mert még elég hűvös van.
Elindulok a különféle dinoszoaurusz és egyéb állatok hangjait kiadó gyerekkel, miközben az emberek nagy szemmel néznek, mlyen állatot is tolok én abban a kocsiban. Ó, kérem, semmi pánik, ez csak a fiam.
A rendelő tőlünk öt perc séta, nyilván ez is hozzájárul ahhoz, hogy az ember későn indul el. A "Messziről jött ember sokára ér ide" elferdített szólást nyugodtan átírhatnánk erre: a közel lakó ember ér ide a legkésőbb...
Végül sikerül odaérnünk, védőnőm is benn van, úgyhogy babakocsistól bemegyek a védőnői szobába, ahol lemérnek, súly, vérnyomás - "Hát, a vérnyomásán nem látszik, hogy rohant... 97/55." Nem baj, mindig annyi. Beutaló megírva, irány a labor.
Gyereket nyugodtan hagyjam itt, de kössem bele a kocsiba! Hohó, ezek tudnak valamit a gyerekemről. Beleszíjazom Levit a kocsiba, kezébe adom a slusszkulcsot (garancia a minimum 10 percnyi lefoglaltságra) majd otthagyom a védőnővel és egy friss, elsőbabás kismamával. Közben gonoszul gondolok arra, ha fiam előadja magát, a leendő anyuka szembesülni fog az anyaság minden szépségével...
Igen kismamátlanul kettesével szedem a lépcsőket fel a laborhoz.
Lelassítok a folyosóajtóban, majd odasietek a kémcsöves ablakhoz. Benyújtom a beutalót.
-TAJ kártya?
Na, az lenn maradt. Vissza. Újabb kondenzcsík a vérvételre várakozó sor előtt, lépcsőn le, védőnőhöz be, babakocsi aljában lévő táskából iratok ki.
Ismét rohanás felfelé a lépcsőn, de meg se kottyan, még lihegni se lihegek. Olyan jól esik hogy végre szaladhatok. Orvosi tanács ide vagy oda, vissza fogok térni a kocogáshoz. Nem véletlenül szereztem be jogger (futós) babakocsit!
TAj kártya be, kémcsőt megkapom, kivárom a sort ami hálistenek hamar lemegy. Máskor igen súlyosnak tűnő tűfóbiám most nem nagyon foglalkoztat, azon tűnődöm, meddig fogja bírni a gyerek odalenn azelőtt, hogy eladná a rendelőt...
Végül leveszik tőlem is a vért, elvágtatok az ájuldozó tinisrác mellett, akit kissé megviselt eme tortúra, nagyokat fújtat és szédelegve ül a várópadon. Én persze a szokásos lendülettel igyekszem visszafelé, kíváncsian hallgatózva, mikor bődül el a bébi-dinoszaurusz. Benyitok, gyerekem lelkesen ütöget össze két játékot, miközben a mesekockáról már félig lerágta a papírt.
- Nos, megvolt a gyermekvállalási antikampány? - kérdezem mosolyogva a kismamát és az őt váró párját.
- Ó nem, nagyon jó baba volt!
Megköszönöm a felvigyázást és indulunk haza.
A "jó baba" orbitális üvöltésbe kezd, amint elszedem tőle a slusszkulcsot, mivel már a kulcsszárat kezdi szopogatni. Nem baj, még 50 méter a pékség, és betömjük a száját, kap egy perecet... Természetesen a csendig hosszú az út - a pékségajtóban gyermekem nagy lendülettel és hanggal magyaráz egy ott várakozó bácsinak. Gyorsan megveszem a reggelinket, perec a gyerekkézbe, én pedig majd eszek ha hazaértünk.
Van egy kis bibi - a máskor puha perec most kőkemény, Levi természetesen nem hazudtolja meg magát, a hazafelé vezető rövid úton háromszor hajtok át a takaróvá minősített pulóveremen, amit kidob a kocsiból felháborodásában. Hazaérünk, felkapom a gyereket, fel a harmadikra, miközben ő felfedezi, hogy anya vállát lehet harapni! És rágni a pulóverét.
Végül a lakásba beérve, nagyot fújtatva leteszem a gyereket a pihenőszékbe és az órámra nézek. Kilenc óra. Még csak most indult a nap... |
