- Nem az elrettentés, hanem a törvények sérthetetlenségének demonstrálása a lényeg, érted már? – kérdezte szinte kiakadva Kádé Sikerestől. Hányszor mondjam már, hogy mi nem vagyunk hóhérok, nem vagyunk bosszúálló szervezet, hanem egy 100%-ban a törvényekre épített bűnüldöző csapat, aminek ha úgy tetszik a neve rendőrség, amelyhez persze nem csak mi tartozunk. Különben is, mi nem ítélkezhetünk, mi csak felderítjük és elfogjuk a bűnözőket, a többi a bíróság dolga.
- Nem bánom, hogy mik vagyunk, nem bánom, hogy mit mondasz, én mást tartok jónak. Hiszen, köztudott, hogy a társadalom a fejlődése mostani állapotában már kezdi elveszteni az egyedek feletti kontroll szerepét, és nem képes betartatni a törvényeket, vagy ahogy te mondod, nem képes a törvények sérthetetlenségét demonstrálni, igazam van, vagy nincs? – vágott vissza Sikeres.
- Ebben egyetértünk, részben, válaszolta Kádé, - mert ugye az iparosodás, a nagyvárosodási hóbortok, mániák, meg a bevándorolók megjelenése és számuknak látható növekedése mind-mind nagymértékben dezorganizálják a társadalmat, és nem utolsó sorban a személyi tulajdon nagy mértékű növekedése egyes rétegeknél ugye, mindez arra vezetett, hogy a kapcsolatok fellazultak, személytelen viszonyok jelentek meg, marginalizálódott csoportok jelentek meg, … soroljam? De mindez nem ok arra, hogy ne működjenek a törvények. Mindent csak törvényes keretek közt, nekem ez az elvem.
- Oké, válaszolta Sikeres gúnyosan, - Tedd azt! Hiszen tudjuk, hogy a bűnözés tanult viselkedési forma, mondják a firkászok, de én azt is mondom, hogy öröklődik megfelelő környezetben, bizony. És a környezet egyre olyanabbá válik, mi sem lehetünk kivételek ez alól! Korrelációt látok a szegénység és bűnözés között is, meg aztán egyszer élünk, nem? Miért ne tennének meg mindent az emberek azért, hogy jobban éljenek, és több vagyonuk legyen?
Kettejük között a vita szinte mindennapos volt, ami ártatlannak tűnő rivalizálásból indult ugyan, de ma már kezdett sokkal nagyobb ellentétté fajulni. A főnök, bár tanúja volt sok ilyen veszekedésbe torkolló vitának, mégis szemet hunyt felette.
– Szeretem, ha van konfrontáció, érvelt a többi kolléga felé intézve megjegyzését, és nevetett. – Jó az, ha a beosztottaim el kezdenek gondolkodni. Természetes, az is, hogy nem egyformán gondolkodnak.
Főleg a munkahelyen, de más helyeken is előfordult már, hogy ezek egymást ették, ám de a mai nap mégis más volt, mint a többi. A két rivális egymást méregette szótalanul, miközben raportot írtak, miközben tették a dolgukat, telefonálgattak vagy bizonyítékokat, vizsgálgattak, laborba küldtek, szakemberekkel konzultáltak, kik-ki a maga megszokott ritmusában és stílusában.
Sikeres indulni készült terepre, bezárta hát íróasztala fiókjába a holmiijait és a kijárat felé tartott, amikor Kádé intett neki, hogy odakint várja meg, közölni szeretne valamit.
- Tudni szeretném, miért követsz állandóan? Szegezte neki a kérdést Kádé odakint. – Már napok óta követsz, azt hiszed, nem tudom? Tudom, és a többit is tudom.
- Tudod? És te? Kérdezett vissza Sikeres. - Te meg mi a f*szért szaglászol az én ügyeim körül? Azt hiszed, hogy átengedem neked, a legérdekesebbnek látszó ügyemet, te f*szkalap? Jobb vagyok, mint te és magam is meg tudom oldani azokat, keress más szórakozást magadnak! Ha nem hagyod abba az utánam való kémkedést, lepuffantalak! Én szóltam.
- Szóltál, jött a halk válasz, majd meglátom, mit fogok tenni. Erről ennyit! Tudunk egymásról, nyílt kártya kell neked? Legyen, meglátjuk ki az erősebb, mondta, és faképnél hagyva Sikerest visszament az irodába.
- Jól van, mormogta a másik, miközben kocsiba szállt, - jól van Kádé! Te akarod a balhét, legyen!
*
Az ötödik rész folytatása
Régóta kövezett út vezetett az országúttól a mélyvölgyi hétvégi házak felé, hatalmas nyárfák alatt, akácfák társaságában, bodza bokrok sűrűjében. Helyenként kis rövidítő ösvények alakultak ki a köves út két oldalán, hol itt, hol ott. Az út tele volt kátyúval, építési törmelékkel meghordva néhol.
Kálmán élete úgy alakult, hogy mindig valamilyen erdő közelében kellett élnie, rokonszenves táj volt ez neki. Vonzotta ez a környezet. Szerette, imádta a fákat, az ott élő állatokat, mindent, a hangulatot, az illatos gombákat, a komor, mohás öreg faóriásokat. Ha ideje engedte, bevetette magát a vadon sűrűjébe. – Szívem rokonai, kedvesek, derűsek, … szavalta önfeledten, egy-egy fát simogatva, vagy madarak zenéjét hallgatva. Romantikus lélek volt, az érzelmek vezérelték tetteit.
Dehogy volt ő napszámos, csak a nyomozónak mondta azt Mert mit számít az, hogy mi? Meg aztán, miért kell tudja mindenki, hogy ő mivel foglakozik? Erdész szeretett volna lenni, vagy inkább erdő tulajdonos, de ezt már önmagának is alig merte bevallani. Mert ugye, ott az a nagy adóság, ki kell fizetnie, nem pedig álmodozni olyan dolgokról, ami a számára elérhetetlen. Pedig volt, amikor majdnem annak látszott. Piramisjátékra is rá vehették e miatt. De önmagának sem vallaná be, hogy ezen ok miatt! Inkább mást mond, ha erről faggatják.
Hogy, lakást akart vásárolni, arra vette föl pénzt, de elment a pénz hülyeségre, piramisjátékra. Ez a valóság, érvelt,
A szolgák – így nevezte őket - meggyőzték, hogy nincs kockázat, duplázni fogja az összeget. Ő pedig belement. Azt hitte sikerülni fog és akkor az uzsorásnak is hamar törleszthet, mert a kamat nagy. Mivel hitelintézetből nem kapott pénzt erre kényszerült. De várhatott volna, hogy leteljen az 1 év! De nem várt.
Bányába ment dolgozni, ott jobban fizetnek, gondolta. De csakhamar rájött, hogy ott is tévedett.
A munka nehéz volt és veszélyes. Aki azt mondja, hogy manapság nem veszélyes a bánya, az hazudik. Sokszor fájt a feje a sok monoxidtól, amit belélegzett. A sok füsttől, kátrányszagtól. Ugyanis a bánya tele volt öngyulladásos gócokkal. Pont, mint egy emberi test, állapította meg magában. Hol itt füstölt, hol ott potyogott a parázs, és kátrányszaggal telt meg a kis bányavájat, ahol éppen emberek dolgoztak. Olyankor, kitessékelték őket egy szellősebb helyre, míg a tűzet, oltották a biztonságiak.
Az első napokban nem kellett dolgoznia, csak biztonsági oktatáson részt vennie, majd a hatodik napon leszállhatott a bányába. Már a függőakna megtekintése is szenzációnak hatott nála, de csak akkor kezdte átérezni a valóságot, amikor már 20 m per másodperces sebességgel robogtak le a mélybe, 20-30-an összepréselődve egy kasnak nevezett ketrecben. Egy vasketrecben, ami egy vastag drótkötélre volt erősítve, és erős villanymotorokkal működtetve.
A bánya sötét, nyirkos és huzatos. A munkahely zajos és tele porral, életre veszélyes gázokkal, de ez nem zavarta annyira, mint egyes munkatárs agresszivitása és bunkósága. A sötét zárt hely hamar kihozza az emberből az állatot. Jól tudta, hogy a félelmek hatása alatt élő ember gyorsan agresszívvé válhat, főleg, ha ezt valaki még fokozza is rossz hozzáállásával, meggondolatlanságával. Épp ezért hallgatag volt, pedig szeretett volna beszélni, sokat kérdezni. Hogy miért kell itt ásni? Miért kell az embernek szállítóeszközzé válnia, mázsás bányafákat, támvasakat, hidraulikustámokat, vagy pajzs alkatrészeket szállítania sokszor több száz méteres távolságokra. De még a körülmények is aggasztották néha. Mi van, ha rám omlik a bánya? Miért kell sokszor egy méteres magasságra összement bányajáraton átvergődnie ezekkel, a nehéz terhekkel? Mi van, ha pont akkor omlik be a főte?
De látva munkatársai gúnyosan kíváncsi pillantásait, inkább nem kérdezett. Gondolta, ha ők nem félnek, akkor én minek féljek.
Így biztatgatta magát, és nem tévedett. Kezdték értékelni bátorságáért és technikai érzékéért is kaphatott néha elismerést, bár azt a bányászok ritkán osztogatják. Hanem a gúnyolódást annál inkább. Már tudta, hogyan kell kirabolni egy vasat az omlásból. Amit a bányában csak tapasztalt bányászra bíztak. Kezdte megtanulni a bányászati szakszavakat. Érdekes ez a szó mondta, ha újat hallott. – Kirabolni a vasat az omlásból? Tehát visszarabolni a természettől?
Mondták neki, hogy ott nagy természeti erők a dolgoznak ám, és jó lesz vigyázni, olyan hely ez, ahol az ember ereje nulla, ehhez képest. De az esze túl kell, hogy járjon ezeken az erőkön, ezért kell elrabolni a természettől, azt amit már majdnem visszavett az embertől. Ismerte az emelésre használt vitlákat, bocónak nevezett sűrített levegős változatát sokszor kellett használnia, meg a villannyal üzemelt nagy rablóvitlákat is, néha.
Ismerni kezdte a hasznos ásványi anyagot kitermelő fejtőgépek, alkatrészeit, a bonyolult hidraulikus-, szellőztetési berendezések alkatrészeit és sok egyebet. Egyszóval, kezdett belejönni, nem kis büszkeségére.
Azért is szerette a bányát, mert ott el tudott szakadni a mindennapos gondoktól, és el tudta felejteni a külvilágon hagyott kudarcaiból eredő gondokat is.
*
Egyik nap, úgy estefelé, amikor épp fát aprított a tűzre, megjelent a kapujuk előtt egy terepjáró. Nagy fékezéssel megállt és hangos dudálással adta hírül a terepjáró vezetője, hogy őket, Kálmiékat keresik.
Két sötét alak szállt ki a kocsiból és egyenesen feléje tartottak, szélesre tárva a kiskaput. – Te vagy az a Kálmán? – szegezték neki a kérdést. Igenlő bólintására már lökték is a szöveget.
- Öcsém, mondták, szinte egyszerre és gúnyosan nevetve. Te itt élsz ebben a bozótban, megáll az eszem öcsém!
Röhögtek összekacsintva, - öcsém, te valami rossz fát tettél a tűzre öcsém!
- Mi van? Miről van szó, elmondhatnátok. És kik vagytok? Nem ismerlek titeket, minek rontottatok be ide?
- Bajban vagy öcsém! Úgy, hogy vedd le a lángot takarékra ám, de hamar, amíg finomak vagyunk. Fenyegetőztek, egyből és kitartóan rázva öklüket.
- Elmondom, miről van szó, kezdte a komolyabbik marcona alak, - öcsém, te tartozol a főnöknek, és nem is olyan kevés lóvéval, érted? Elismered?
- Tartozásom van, de nem rátok tartozik, kezdte a magyarázatot, de nem tudta folytatni, mert abban a pillanatban hatalmas ütés érte jobb oldali álkapcsát. Megtántorodott és oldalra dőlt, de már jött is a megtámasztó másik ütés az oldalbordái közé, a másik oldalról.
Mondanom sem kell, hogy alaposan elverték. – 6 napot kapsz te szemét, ha nem fizetsz, mindent plusz a kamat, akkor én ezen a favágó tönkön fogom levágni a töködet, megértetted? Meg? Jó! Most ennyi volt a műsor, de legközelebb többre is számíthatsz, na szia.
- Honnan fizessek hat nap alatt annyi pénzt? Kiáltotta utánuk, miközben véres száját törülgette. – Azt hiszem elharaptam a nyelvemet, - villant át rajta a felismerés.
- Honnan? Kit érdekel? Fizetni fogsz, ha nem akarsz nyomorék lenni! Ennyi, nem tárgyalunk, nem kaptunk arra utasítást.
Hossza és bambán nézett utánuk, - kezdődik, mondta keserűen. Most el kéne menekülni, de hova?
Másnap felkereste az uzsorást, hogy haladékot kérjen. Az uzsorás sajnálta, mert ő már nem tehet semmit, a követelést eladta másnak. Nem járt jól ugyan ezzel a kényszerlépéssel, de muszáj volt. A vevő ismert újgazdag, nem jó kikezdeni vele. Jó, jó, tudja ő, hogy nem így volt a megállapodás, és semmi kifogása nem is volt neki Kálmánnal szemben, de ez a hirtelen jött változás már őt is aggasztja, satöbbi, satöbbi.
Sajnálja de istenbiza! Ha meg pénz kellene, akkor ő szívesen ad, persze, ha van fedezet ugye, meg ilyenek.
- És ki az a személy? – Azt én nem mondhatom meg, jó elárulom, de nem tőlem tudod, érted? Oké, Banta! Ennyi elég? Na csá.
Banta? Mi az ördögöt akar az a barom tőle? Ismerte? Hát ki nem a környéken? Mindenhol felbukkant, mint a hiéna a dögszagra, - pont mint egy hiéna, gondolta, és hosszas töprengéssel bandukolt hazafelé.
