A rákok, mielőtt meghalnak, egymás hegyén és hátán feküsznek a fazékban, s csápjaikkal és lábaikkal óriási nyüzsgést és forgalmat fejtenek ki, ami, ha nem lenne a dolog halálosan komoly -mert a rákoknak a rákhalál halálosan komoly - olyan valaki részére, aki egy másik csillagról, tehát a fazék mellet állva szemléli a dolgot, szórakoztatónak tűnhet fel, sőt mulatságos hasonlatokra adhat alkalmat. A rák halála előtt farkával, tehát azzal a testrészével, mely kellemes ízt kölcsönöz a levesnek, ingerülten csapkod maga körül, s rákszemeivel pontosan úgy néz a világba, mint a nemzeti hősök, kiket felakasztanak az elnyomók - éppen olyan kevéssé érti utolsó pillanatban azt, hogy neki egy nagy eszméért, tehát  a ráklevesért meg kell halnia, mint ahogy a nemzeti hős sem érti utolsó pillanatban, mikor nykába teszik a kötelet, hogy mi is tulajdonképpen az a nagy eszme, melynek érdekében most rögtön ki fogják törni a csigolyáját - az eszme értelme ilyen pillanatokban elhomályosul, s a csigolya értelme előtérbe nyomul.
  A rákok úgy hevernek a fazékban, mint az első keresztények börtöneikben a cirkuszi játékok kezdete előtt. Vannak rákok, melyek látszólag közönyösen a fazék falához vonulnak, családjukra gondolnak, vagy utolsó levelet írnak gyermekeiknek. Fiatal rákok izgatottan felkúsznak a fazék peremére, szagolnak és figyelnek, kíváncsian lesik a külvilágot, utolsó pillanatig remélik, hogy történik még valami: kiderül, hogy nekik volt igazuk, az ellenpárt mindent visszavont, habos lovon hírnök üget és fehér kendőt lobogtat: a rákeszme győzött, estére kivilágítják a fővárost. Öreg rákok a francia nemesek filozofikus udvariasságával akasztják ollóikat sápadt rákhölgyek csápjába, az egyik rákhölgy csalánt szagolgat, mert kis rákokat várt a jövő hétre, s még remél... De együtt mind tudják, hogy szó szerint a halál torkában vannak. Az ártatlanok irtózatos, néma, vádoló hallgatásával hallgatnak ők. Nincs más bűnük, csak az, hogy rákok. Van közöttük néhány ősz rák, kiket a többiek még itt is, a halál előszobájában , udvariasan kikerülnek és respektálnak; ezek egész életükben tisztes példái voltak népüknek, a szabadság harcosai, a rákhaladás előmozdítói, persze hátrafelé, erényes és munkás életük meggyalázása a sorstól az, hogy ők is itt hevernek a többiekkel egy fazékban.
  Nagy tévedés azt hinni, hogy a rákok közönyösen fogják fel a halált, vagy plánre örülnek neki. Nem örülnek neki. Sírnak miatta. Sok rák elájul, mielőtt mégreá kerülne a sor. Lehetetlen mozdulatokkal csapkodnak-kapkodnak, bajuszukat sodorják, ami rákoknál a legfőbb indulat jele. Dühösen kapkodnak a hóhér gyakorlott kezei után, szeretnék elkapni - ez talán az öröm jele? Paraszt sorsú cselédek azt állítják, hogy az állatot nem szabad sajnálni, mert akkor nem tud meghalni. Ha a nagysága sajnálja a csirkét, akkor a csirke nem tud meghalni, hiába vágják le sajnálatukban a fejét. Ez persze legenda, mert a csirke a végén meghal. Talán, ha nem sajnálnák, de viszont nem vágnák el a nyakát, életben maradna: lehet, mert a természet titokzatos. A rákokat például hiába sajnáljuk, miközben főzzük őket, a rákok nem ülnek fel ennek a trükknek és meghalnak. Nem halnak meg szívesen, utálattal halnak meg és dühvel, előbbb rákvörösek lesznek dühükben.
  Most még a fazékban feküsznek. A rákokat élő állapotban szokás egyenként kiemelni a fazékból, s farkuk hármas szigonyából mutató- és hüvelykujjal megfogni a középső szigonyt, kegyetlenet csavarni rajta és kirántani a belüket. Megdöbbennek? C' est la vie...  A rákok ebben a pillanatban úgy csapkodnak tagjaikkal, mint az összes élőlények, ha kirántják a belüket. Valószínű, hogy fáj nekik, különben nem csapkodnának. nem vonaglanának ilyen eszeveszetten, hanem énekelnének vagy vicceket mesélnének. De nem, ők vonaglanak, míg elnyeli őket az örvénylő és fövő tenger, a halál. Vannak, akik köménymagos vízben főzik a rákokat.
Porcogóját törd össze, keverj tojássárgáját hozzá, és főzd húsz percig forró vízben.

Márai Sándor