Döbbenet…

Életem egyik legmegdöbbentőbb eseménye következett be ezen a héten…

A nem éppen költői alkatú férjem elkezdett verset farigcsálni!!

De kezdjük az elején… Május 14-én a férjem felutazott Budapestre, a Metallica koncertjére. Kedvenc együttesének élő fellépését nem hagyhatta ki. Az időjárás kegyes volt aznap este, nem volt vihar, nem csapkodtak a villámok, így nem érhette semmi behatás – mint például a „Mi kell a nőnek” hősét, akit ugye megráz az áram, és hallani kezdi a nők gondolatait. Mégis történhetett vele valami, mert pár nap múlva, már itthon,  a Metallica  „Nyitány”-át hallgatva bámult ki az ablakon túli ítéletidőre, és szégyenlősen megszólalt: beugrott egy gondolat… és elmondta a mondatot… Kértem írja le, mert el fogja felejteni. Persze nem akarta, de csak győzködtem, higgyen nekem, most úgy érzi nem felejti el, de ki fog esni a fejéből… Végül én írtam le egy kezem ügyében lévő papírra. Másnap kérte, olvassam vissza neki  - akkor is Metallicát hallgatott – és legnagyobb megrökönyödésemre papírt, tollat ragadott és a toll végét rágcsálva nekilátott verset írni…….. A gyerekek, és én is döbbenten figyeltük az események ilyetén alakulását…

Aztán pár nap pihenés után ma -  természetesen a Metallica hallgatása közben - befejezte a verset és beírta a wordbe. A konyhában takarítottam éppen, konyharuhában a kezemben rohantam be, mikor hívott, nézzem meg. Próbáltam javítgatni, sőőőt! átirni, de nem engedteL  Azt mondta ez az ő első versgyermeke, bánjak vele kíméletesen… Néhány tanácsomat ugyan megfogadta, de a legtöbbet nem. Igaza is van… Nem nyúltam bele.  Ez az első (és lehet utolsó?) próbálkozása, szerintem ahhoz képest nagyon jóJ)).

Megosztom veletek, kíváncsi a véleményetekre…

(Persze közben hízik a májam: most legalább megérti, milyen érzés, mikor megszületik egy vers, és szeretné megmutatni, véleményeztetni másokkal is… Így talán engem is jobban megért, miért olyan fontos a Full számomra. És talán legközelebb, ha közlöm vele, hogy írtam egy verset, nem azt fogja kérdezni: Hosszúúúú???)

Ime a "versgyermek":

VIHAR

Ólomszürke felhősereg
leigázta az égboltot.
Kutakodva rájuk lesek,
de nem látok rést a pajzson.

Frissen zöldellő fák hajlanak
dühös szél szavának súlya alatt.
Roppanva adja fel az egyik,
és holtában a kerítésre vetődik.

Huncut szélgyerekek üres hintákat
kergetnek a játszótéren.
Szárítón felejtett árva ingek
részeg  pantomímt lejtenek.

Az eddig komótos patakok
körbe hordják a véres kardot.
Vizes hordájuk mindent elmos,
ahogy lerohannak falut, várost.

A szélkínozta, csapkodó eső
szúrós cseppjei hegyes tűként verik arcomat.
Hallgatom a fájón zokogó erdőt,
a bús, falevélcseppeket könnyező lombokat...

Estére minden hallgatag lett.
Vajon kitöltötte dühét a természet,
vagy csak pihen egyet?

Hamar ki fog derülni...

Az ifjú hajnal hozhat megnyugvást,
vagy újabb könyörtelen támadást.