| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Mama :( Ideje:: 06-22-2010 @ 10:33 am |
|
|
|
|
A mama szó sokaknak anyát jelent. Nekem a nagyimat.
Nyolc hónapja ment el, s én még mindig gyászolom őt. Nem gondolok már rá minden nap, s néha már nem is álmodok vele. De hiányzik. Enyhült az elvesztése miatti fájdalom, de a hiány, az nem múlt el. Itt van, belülről mar.
Volt, aki azt mondta, sokkal nagyobb fájdalom olyat elveszíteni, aki fiatal volt, aki élhetett volna még. Kérdem én: miért? Miért kell az én fájdalmamat lekicsinyelni, elbagatellizálni? Szerintem abszolút nem attól függ, hogy ki hány évesen halt meg. Mami is élhetett volna még, hiszen 67 éves volt!!! Lehet, hogy már nem fiatal, de még így is annyi mindent nem élt át... Nem fogja látni unokáját elballagni, férjhez menni, nem látja majd, hogyan élünk tovább... Én tudom, mit érzek. S egy cseppet sem könnyebb attól, hogy már úgymond öreg volt. Ha a nyolcvan éves nagyim ment volna el, akkor is ugyanezt érezném.
Én magát a halál tényét nem tudom elfogadni. Azt, hogy utána nincsen semmi. Az űrt, amit szeretteink elvesztése okoz, nem pótolja semmi. Engem nem érdekel, ki mit gondol. Szeretem a mamámat, iszonyúan hiányzik! Ez nem fog megváltozni attól, hogy tudom, már elmúlt 18 és sokat élt. De nem eleget!
Egy barátnőm azt mondta, a halottak boldogok. Mert már nem kell a gondokkal foglalkozniuk. Lehet, hogy önző vagyok. Hogy maminak már ott jobb, ahol most van. Mégsem nyújt ez vigaszt. S az meg, hogy pont olyankor hagytak el, amikor a leginkább szükségem lett volna támaszra... Nos, cseppet sem segített a lelkiállapotomon.
A nehezén már túl vagyok. Már nincsen bennem az, hogy vágyódom Szabi után. Nem hiányzik úgy, mint az elején. Nem is álmodok már vele. Van nagyobb fájdalom annál, ha elhagynak. Azt hiszem, az a radikalizmus, amivel véget vetett Szabi a kapcsolatunknak, segített abban, hogy kitépjem őt a szívemből. A seb megmaradt, de az űrt igazából csak mélyítette. Nem lett újabb.
Néha azt gondolom, túl kétségbeesett lettem. Vágyom a szeretetre, de azért nem minden áron. Kapom továbbra is az élet nagy pofonjait, s egyre inkább rájövök: nem minden az, aminek látszik, s főleg nem mindenki olyan, amilyennek mutatja magát. Én nem játszom meg magam. Lehet, hogy több arcom van. De mind én vagyok, csakis én. A dühös, a vicces, a kedves, a harapós, az álmodozó, a realista, a táncos kedvű, a kedvetlen, a Harry Potter rajongó, a Viva tv mániás, a mama hiányos. Tudok utálni, szeretni, gyűlölni talán kevésbé.
A leginkább pedig arra vágyom, hogy szeressenek. Hogy legyen mellettem valaki, akiről tényleg elmondhatom: ő a párom. Akit viszont tudok szeretni. Aki megért engem, s elfogad olyannak, amilyen vagyok. Minden hibámmal és minden erényemmel. S akinek mindezt viszonozni tudom! |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 06-22-2010 @ 10:33 am
| Hozzászóló: lena1 (Ideje: 06-22-2010 @ 10:51 am)
Comment: Kedves Regina!
Nálamnál senki nem ért meg jobban. Az én drága nagymamám 99 éves volt, mikor meghalt most februárban... Mindig kértem Istent, hogy sokáig tartsa életben. A fájdalom nem azonosul a korral. Nekem ugyanolyan hatalmas veszteség, mintha 30 évvel ezelőtt halt volna meg. Hiánya pótolhatatlan. Nincs idő mi begyógyítja sebet és nem is kell, hogy begyógyuljon. A fájdalom értéke is a szeretethez tartozik. Tudom, hogy egyszer találkozunk és újra átölelhetem. Kívánok neked nagyon bolog életet és sok szépet még az életben. Enyhülni nem fog a hiány és ez így természetes. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rien25 (Ideje: 06-22-2010 @ 12:05 pm)
Comment: Szia Regi!
Szerintem senki nem bagatellizálja el a fájdalmad.. csak tudod mindegyik veszteség és fájdalom más. Egy fiatal valakit elveszíteni is más, sokkal igazságtalanabbnak érzik, hiszen úgy érzik, még nem volt itt az idő.... de igazából szerintem mindenkinek előre meg van írva, mikor megy vissza odaföntre.
Amikor én elvesztettem a nagymamámat, sajnos pont másnap kezdtem dolgozni. Belemenekültem a munkába és nem tudtam meggyászolni őt. ÉS így még a mai napig sem tudtam ezt lezárni, mert én is el akartam hessegetni magatól a fájdalmat. Nem szabad. Azt sajnos meg kell élni. ÉS a halál tényét pedig el kell fogadnunk, bár ez még felnőttként is igen nehéz. Tudod az nem igaz, hogy utána nincs semmi. A lélek, aki addig abban a testben volt, most visszament föntre a csillagok fölé, onnan figyel, és nem tudom ki miben hisz, de én abban, hogy sokan közülük újra leszületnek a földre - egy csecsemő formájában. Aki talán ha felnő, olyan lesz mint a nagymamád. Mellettetek ő már beteljesítette a küldetését. ÉS igen, ilyenkor amikor elmegy valaki, igazából nem is őt, hanem magunkat sajnáljuk. Merthogy elveszítettük. HOgy nem látjuk többet. De ha igazán önzetlen szeretjük azt a valakit aki elment, akkor megbékélünk, mert őt nem kell sajnálni, neki már jó. És látja az unokáját ballagni is, férjhez is menni, ő igen, lát minket csak mi nem látjuk ott a rokonok között. Úgyhogy azt nem is kell elfogadnod, hogy a halál után nincs semmi, mert nem igaz. Van, csak épp mi életünkből kerül ki pusztán fizikailag szerettünk - lelke pedig egy olyan helyre ahová nekünk nincs bejárásunk. De csak fizikaliag, ezt sose felejtsd el. Úgyhogy gyászold meg a nagymamit, és próbálj gyógyulni lelkileg. Nehéz, tudom. De vigyasztaljon az hogy nektek nehéz, ő viszont már jó helyen van. ÉS még valami: Egy ismerősöm (orvos) egyszer került a klinikai halál állapotába, újra kellett éleszteni. Azt mondta hogy amíg odát volt, az valami olyan csodálatos volt, hogy most már egyet tud: a haláltól sosem fog félni... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rien25 (Ideje: 06-22-2010 @ 12:16 pm)
Comment: Ja, és mégvalami: a megszakadt kapcsolatról: amikor a mamám meghalt, már nem voltam olyan jóban én sem az akkori párommal, és mivel tudtam, hogy milyen, folyton késik , megkértem hog legalább a mama temetésén ne tegye, mert ez nekem nagyon fontos... Nanaá, hogy tojt rá. Onnan is elkésett, és én meg idegesen tekintgethettem a bejáratot, ahelyett, hogy a mamámmal tölött időn merengtem volna. Sosem bocsátottam ezt meg neki és nemsokára, fél év múlva ott is hagytam. Nem lettem kevesebb, mert tapasztalatokkal voltam gazdagabb, és ha boldog vagy önmagadban is, mert szereted magad - akkor nem kell mellléd mindenáron valaki... hidd el. Találd meg azt a leányzót aki igazán te vagy, érezd magad jól a saját társaságodban. És utána már jöhet a fiú, mert addigra tudni fogod, hogy nem csak ő tesz téged boldoggá, mert te képes vagy a boldogságra saját magad is. Nem tudom, érted -e, mert elég kusza voltam :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 06-22-2010 @ 04:13 pm)
Comment: Kedves Regina! Az elmúlás része az életünknek, de ettől még nem fáj kevésbé. Aki ezt felrója neked, az érzéketlen, lelketlen ember. Nincs korhoz kötve a fájdalom, hogy ha valakit elveszítünk, aki fontos volt számunkra, akkor hiányzik és az űr betölthetetlen. Fogadd részvétem, és próbálj megnyugodni, szeretettel emlékezni. Míg gondolsz Rá, Ő benned tovább él. Minden nagymama álma ez. Ölellek szeretettel: Anna :))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: aranytk (Ideje: 06-24-2010 @ 11:55 pm)
Comment: Kedves Regina! Megérintettek ezek az őszinte sorok. Azt hiszem, mindannyiunkban lejátszódnak hasonló vívódások, vágyak, fájdalmak. Tudod, az én nagymamám 84 évesen ment el... még csak másfél éve... nagyon szerettem őt. Nagyon. S ahogy belegondolok, hogy az én anyukám most 63 éves, édesapám pedig 76... Igen, a halál váratlanul veszi el mellőlünk szeretteinket, és nem tudjuk, mikor, s azt sem, hogy milyen árat kell majd fizetniük a megváltásért. Aki itt marad, fájdalmat hordoz, mert mindenkinek fáj az elvesztett szerettünk hiánya, és nem számít, hány éves volt... az űr soha, semmivel nem pótolható. Megértem az igazi társ utáni vágyad is. Ahogy olvastalak, olykor úgy éreztem, mintha a régi hangok szólnának bennem, a régi vágyódásaim. Szeretnék Neked valami vigasztalót itt hagyni. Hitet, és reményt. Erőt, kitartást. Nehéz az Út. De hidd el, eljönnek majd az apró csillogások, és beteljesítő ragyogások is. Amikor legkevésbé várod, akkor találod meg azt, aki magadért szeret, aki érted mozdul, aki miattad segít a hétköznapokban. Önzetlenül. Kívánom, hogy enyhüljön a gyászod fájdalma, s hogy megtaláld hamarosan a boldogságot. Szeretettel olvastalak! Ölellek: Kati |
|
|
|
|
| Hozzászóló: reginababa19 (Ideje: 06-27-2010 @ 08:46 am)
Comment: Lena, Rien, Anna, Kati! Köszönöm a vigasztaló sorokat. Olykor az is elég, ha az ember tudja, nincsen egyedül a világban :). S bár könnyes szemmel olvastam, amiket írtatok, nagyon jól esett minden egyes szó. Rien, teljes mértékben értem, hogy mire gondoltál. Szeretnék én is abban hinni, hogy egyszer újra látom mamit, s hogy valójában ő mindig figyel engem, vigyáz rám... Még egyszer köszönöm, hogy írtatok! Nekem jól esett kicsit "kiadni" a fájdalmamat... |
|
|
|
|
|
