Muszáj kiírnom magamból ezt a fajta űrt, ezt a fajta bánatot.
Nem bírom már tovább, pattanásig feszült ez az egész eddigi év bennem, és az eddig történtek.
Mikor egész jól elvoltam, jött az a k…a kórház, és az a szemét 35 nap!
Legalább akkor az enyém lehetett majdnem minden, számítottam valamit.
Most csak megválaszolatlan kérdésekre várnék, de a válaszok már régen sírba szálltak, vagy „elpárologtak” az altatógázzal együtt anno…
Vagy csak a cerebellum állományhiánya, ami a ct-n is van??!!
Mi történik? Mi ez az egész? Mit vétettem? Miért történnek olyan rosszul a dolgok?
Négy fal közé vagyok parancsolva, és a történelem is baromira megismételte önmagát!
De legalább újra megtanultam, hogy „csak magadra számíthatsz”, mert az esetek többségében b…-nak rád, nem érdekli őket, mit akarsz mondani!
Semmi! Csak a sajátjukat fújják, miközben te üvöltesz, de rohadtul elfordulnak, vagy csak egyszerűen beleröhögnek az ember pofájába!
Az írással, és a jelenleg kialakult helyzettel kapcsolatban is megfogalmazódott a válasz már, amit eddig hol megértettem, hol pedig nem is foglalkoztam vele.
Semmi sem történik véletlenül.
Erre egy könyv szerzőjének köszönetnyilvánítása hívta fel a figyelmemet:

„Az írás és az olvasás magányos tevékenység…” (Sebastian Fitzek)

Bár léphetnék már akár jobbra, akár balra…
Ez az egy helyben történő topogás nem szűnik, és a „bilincs” sem ereszt.
Bizonyos értelemben még most is úgy érzem, hogy ott fekszem a hetedik emeleten az utolsó szobában.
Ott is vagyok szinte, csak nem pizsamában, valamint nem kell lépcsőznöm.
Köszönöm, hogy időt szakítottatok hirtelen kiborulásomra.

http://www.youtube.com/watch?v=cfh5S-cOKmk&feature=related