megcsóválta a fejét, és bement. ő megint magára maradt. el kellett volna engednie, el kellett volna, ez az igasság, már régen el kellett volna engednie a másikat. fel kellene dolgozni, túl lépni rajta. nem itt kellene lenni. nem itt; valahol máshol. és nem így. de nem lehet túl lépni rajta. előre megy minden, anélkül hogy túl lépnénk rajta; mert az élet előre ment, akármi is történt, addig ment előre, amíg őt itt nem találta az ajtó elött. azon is túl kellett lépni, amikor majdnem hárman lettek. de csak majdnem, mert tele voltak félelemmel, és nem bírtak egymásban bízni, de magukban sem. és nem tudták megbeszélni. minek nekünk egy gyerek. most mond meg, minek nekünk? nem számít, a miénk, ne öljük meg. aztán mert ő nem tudott tovább lépni, hát lépett a másik; egy nap arra ment haza, hogy a másik nincs otthon; és mire a kórházba ért, már csak ketten maradtak. ez súlyosabb volt, mint hitték; a másik sosem tudta elfelejteni, hogy ez velük megtörténhetett. ha a másik arra gondolt, hogy szereti őt, mindig eszébe jutott ennek a végeredménye is, az a sosem volt harmadik; és így egyre kevesebbszer jutott a másiknak eszébe, hogy szereti őt.

ő pedig mi mást reagálhatott volna erre, mint hogy annál jobban szerette a másikat. amikor elkezdett szakadni ez a tutaj, a lábuk alatt, amikor elkezdett beszivárogni a víz mindenhonnan, akkor jött rá arra, hogy mennyit jelent ez neki. hogy nincs otthona ezen kivül. hogy nincs múlt, nincs esély, a másikon kivül. és kapaszkodott, dolgozott, és foltozta a lukakat. a másik pedig máshogy gondolta. a másik csak azt látta az egészből, hogy ez a tutaj egyre rosszabb, és másnak bizony hajója is van. nem akart a javítással szenvedni; a másik nagy hajókról álmodozott, újrakezdésről, egy csinos vitorláson, elfelejtve midnen bajt, ami itt történt. és neki el kellett volna engednie a másikat. de nem tudta, mert semmi mása nem volt ezen a tutajon kivül. el kellett volna engednie, de nem lehet elengedni az esélyt. az életet. a reményt. és egyre mélyebben, szenvedőbben kezdte szeretni a másikat. már nem tudtak boldogok lenni; de már nem is a boldogságot keresték. ő sajnálta magát, és szenvedett, a másik sajnálta őt, és szenvedett, de el akart menni. aztán rájött arra, hogy jobb ha ő megy el. akkoriban hangzott el ez a mondat; ez az én házam, te itt sose voltál otthon.

pedig ez nem volt igaz. együtt kezdték el építeni ezt a tutajt, milyen legyen a fürdőszoba csempe, a képeket kiválasztani a falra, a szőnyeg, és az első, még szerelmes veszekedés a függönyök miatt. aztán lehet hogy igaz volt; de mégis otthonként emlékezett mindarra, ami itt, az ajtó mögött volt. talán itt is elrontott mindent. hogy mást akart mindentől, mint ami valójában. a másikat társként szerette, és úgy gondolt rá most is; pedig homályosan érezte, hogy talán sosem volt az, csak ő akarta azzá tenni. talán tényleg sosem volt itt otthon; de máshol se, a tegnapok mind erről szóltak, és minden tegnap ide vezetett, ide az ajtó elé. és most, hogy a végén járt már, olyan érthető lett minden. itt van az otthona. mert hitt benne. itt van a társa is; mert hitt és bízott abban is. az nem számít, hogy nem így lett, az nem számít, hogy mi volt tegnap, nem számít más semmi, csak az, hogy ő most mégis itt van, és most, akárhogy is, három éve, vagy talán életében csak most előszőr igazán, de most, most van jó helyen. erre gondolt, utána már csak arra, hogy észen maradjon, és ne ájuljon el.

belenyúlt a zsebébe, és kivette a levél gyógyszert. hét darabbal kevesebbnek kellett volna lennie benne, és ott volt mind a hét darab. egy hete készült már rá. egy hete jött rá, hogy nincs más megoldás. egy hete tudta, hogy ez se jó megoldás, de az életben nem a jó a lényeg, hanem az, hogy felismerje azt, ami jutott. egy hete tudta már, hogy neki ez jutott. egy hete tudta, hogy egyszer le fog szállni a buszról, el fog menni a benzinkút mellett, át a síneken, utoljára, hazafelé. egy hét alatt rájött, hogy nem bosszúból, vagy felhajtásból kell megcsinálnia. azért, mert ennek az útnak ez a vége. talán van más vége is; talán minden útnak van más vége; de már túl fáradt volt ahhoz, hogy megkeresse. hamarabb kellett volna mozdulnia. de jó ez így; gondolta magában, és megpróbálta ökölbe szorítani a kezét. már nem ment. most hírtelen beléhasított, hogy legalább hagy lássam, még egyszer. megpróbált felállni, de már az se ment. a hátát az ajtó tartotta, és a feje hangosan koppant a fán. aztán végleg lecsúszott ezen a csövön, kicsúszott a végén, és a vége után nem volt semmi. csak tompa nyugalom. az idő, az élet, az udvar, minden bent maradt a csőben; ő pedig kint volt végre belőle, és megnyílt az ég, megnyílt a tér, és úgy érezte lebeg. boldog volt; boldog, és hálás, mert végre tudta hogy hol van. mosolyogni próbált; mosolygott akkor is, amikor a cigányasszony kijött, és sikoltozott, amikor nyíltak az ajtók, amikor emberek vették körül, de nem mertek hozzá nyúlni. és amikor kinyílt az ajtó, az az ajtó, aminek a hátát támasztotta, és ő hátra esett, és a háta mögött már nem volt föld, és nem volt élet, arra gondolt utoljára,

hogy végre hazatért.