Rezeg a nyári levegő a betonon. Ismerem már ezt. A vonat kínlódva tűnik el egy alagútban. Ez meg sem történik. Velem biztosan nem. De akkor mégis ott vagyok, és ÉRZEM, hogy jön a hideg fuvallat a vesémre. Hol a nagyanyám, hogy egy kötött kardigánt dobjon utánam? „Megfázol lányom! Vigyázz a vesédre!” És így tovább. Ribancnak lenni jó. Egy ember, aki talán egyszer régen elhitte magáról, hogy azt játsza, helyettesítheti az apámat az életemben, ribancnak nevezett, és kirakott a kocsijából két erdő között. Engem, az álnok összeesküvőt, aki természetesen az életére török a puszta létemmel, amit ugye nem lehet megbocsájtani. Természetfeletti hatalmam már csak a ráadás. Sötétedik és fázom. Sose érek haza. De azért mosolygok. Huszonév kényszeredett hallgatása györcsösül a gyomrom tájékán. Az a rengeteg: „HALGASS! Te még gyerek vagy! És ne szólj bele!” Még egy kis dalocskára is futja. A hang már nem az enyém. Az arc sem az enyém, amelyik eltorzultan üvölt a régi, nem választott dolgok miatt. De a szív az enyém. Érzem a szorítását. Most fog megállni? Vagy túlélem még ezt? És akkor? Mi van azután?

Eső lesz. Üllő alakot öltenek a cirrusok. Futás! De hová? A vihar már napok óta ver, pedig a szél még csak most kerekedik. Két város közt porzik az út. Zakatol a vonat… A hölgy elmondja, hogy kisfőnök egy vérellátóban, és elmeséli hogyan választják szét a vérlemezkéket és a limfocitákat egy centrifuga segítségével. Az út végére barátságot kötünk. A ribanc és a doktornő...

Érzem a kezed a combomon. Puha és meleg. Szeretek elveszni benne. Illúzió ez is? Akkor inkább az egész történjen meg mint ez sem! Te ott vagy a hátam mögött és figyelsz, hogy el ne essek. De a dolgok néha túlnőnek önmagukon, és van, hogy NINCS MIT TENNI. Rezeg a nyári levegő a betonon. Lassan hazafelé húz a szív. Álomba fordulnék, az agyam sikít. „Nem akarom többé látni azt a kövér szakállas embert! Soha, soha többé nem akarom látni!”

„Ne félj, nem fogod!”

És alszom már. Legközelebb talán szépet álmodom…