A barátaim vittek el a kórházba. A felvételi iroda előtt halomba pakolták a cuccaimat és elindultak fiuk kirándulási óhajait követve hazafelé (sok-sok kanyar után egy fél nap múlva már otthon is voltak) – családi kirándulásba torkollott az én elszállításom. :) Mindenféle vizsgálatokon túlesve, késő délután végre elindulhattam, hogy meglátogathassam régen nem látott kedves folyómat, a Dunát. Ahogy közelítettem a valamikori apró kikötőhöz, láttam, hogy valaki éppen napozik. Szomorúan visszafordultam. Nem akartam megzavarni a nyugalmát. A könnyű vacsora (még 15 dkg sem volt az egész) után, újra nekiindultam, s most végre egyedül lehettem és csodálhattam meg a végtelenséget sejtető vizet… …egészen 10 percig, mert akkor egy szerelmespár érkezett, s én belegondolva, hogy mennyire örülhettek, amikor úgy látták, üres a terep (nem láthattak, mert teljesen a szélén álltam), visszaindultam – mosolyunk összevillant!
Visszafelé kalandot sejtve hallgatóztam:
Apró neszek, zizzenősek; száraz levél reccsenősek. Halkabban lépdelek, szinte settenkedek, hogy a halk zajongók meg ne ijedjenek. Fa tövében végül, amit felfedezek, egy vidám kismadár rugdal falevelet. Talán rám is kacsint mielőtt még elszáll, s neki el is hiszem, hogy sok élmény vár rám.
---------------
Utólagos megjegyzésem, hogy a versike utolsó sorát a remény íratta velem, mert akkor még annyira unalmasnak tűnt az előttem álló idő!
|