Az őszinteségről az a rövidke vicc jut eszembe, amit talán e portál oldalain olvastam valahol. Az ENSz-ben az éhínség megszüntetéséről tanácskoztak. Elhatározták, hogy egy egykérdéses kérdőívet küldenek a világ néhány reprezentatív térségébe, hogy megtudják a nemzetek véleményét a dologról. A kérdés a következő volt: „Írják meg – de őszintén – hogy mi lehet az oka a súlyos élelmiszerhiánynak a világ többi részén?” Elküldték ezt a kérdést Afrikába, Svájcba, az Egyesült Államokba és egy kelet-európai országba.

  A felmérés teljes kudarccal végződött, ugyanis Afrikában nem tudták, mi az az élelmiszer. A svájciak nem értették a „hiány” szót, az USA-ban nem tudták, mit is jelent az, hogy „a világ többi része”. Kelet-Európában pedig az „őszintén” kifejezés volt ismeretlen.

  Ifjúkorom a ma „kommunizmus” néven emlegetett társadalmi-politikai rendszer utolsó szakaszára esett, így egyetemi tanulmányaimat is kötelező ideológiai tárgyak fűszerezték, úgymint a „munkásmozgalom története” („Mumó”)  „politikai gazdaságtan”,  (Pégé) és a „tudományos szocializmus” („Tudszoc”).  Az ideológia már fogalmilag is kizárja az őszinteséget, hiszen arra nevel, hogy egy adott dolgot mindig egy adott szemüvegen keresztül láss, mindig ugyanazt az aspektusát vedd észre, mindig ugyanazt tartsd belőle lényegesnek, mi több: egyedül igaznak.

  Az évek senki feje felett nem múlnak el nyomtalanul. Én úgy érzem, az őszinteséggel kapcsolatban okosodtam némileg. Nem lettem sokkal őszintébb, azt nem. De sok mindent másképp látok.

  Pégé vagy tudszoc szemináriumon esett meg, már nem is tudom. Egyik sem érdekelt igazán, de jókat vitatkoztunk, ami nem utolsósorban az oktatónknak volt köszönhető. Akkor ötvenes évei elején járó tanárunk ugyanis messze kerülte a merev dogmákat és igyekezett azt láttatni, amit kellett: a kimondott mögött a kimond(hat)atlant.

  Nos, éppen egy kritikus témáról, a demokráciáról esett szó. Mi több, azt kellett véleményeznünk, hogy a kommunista (akkori szóhasználattal: szocialista) országok valamelyikében is van-e demokrácia. Jelesül éppen a Szovjetunióban és Magyarországon. Ahogy elhangzott a kérdés, érezhetően lehűlt a levegő. Mi a fenét akar ez itt? Megbolondult vagy minket akar provokálni? Vagy mind a kettő?

  Hát persze, hogy demokrácia van nálunk. Ettől nagyobb demokrácia meg csak a Szovjetunióban lehet, ez is világos. Mit kell ezen rágódni? De oktatónk csak nem hagyta ennyiben. Azt feszegette, hogy a tényleges döntések vajon tényleg a nép által választott testületekben hozódnak-e, s hogy azokat a testületeket valójában alulról választják-e, avagy felülről? Eljutottunk odáig, hogy egy szűk csoport a tényleges döntéshozó, s hogy azt a csoportot is bizony nem alulról választják. Mi, hallgatók kényelmetlenül éreztük magunkat, adtuk a hülyét, hagytuk, hogy mindent az oktató mondjon ki helyettünk. Egyikünk sem szánta magát politikai, vagy akár csak politológusi pályára, mi orvosok akartunk lenni. Fenét akartunk mi kockáztatni mindenféle szájalással.

  Aztán meg azzal jött, hogy az Egyesült Államokban van –e demokrácia. Erre is tudtuk a „jó” választ, hogy a felszínen ugyan van, na de persze a valóságban…

 Oktatónk azonban ezt sem hagyta szó nélkül. Addig-addig, amíg kimondatta velünk: igen, az USA demokratikus állam. Úgy éreztük magunkat, mintha nyilvánosan pucérra kellett volna vetkőznünk. Mintha olyasmit kellett volna magunkról elárulnunk, amiről úgy tudtuk, hogy azt csak otthon, a négy fal között szabad tenni: elmondtuk az igazi véleményünket.

  Ma már tudom, hogy az őszinteség és a bátorság afféle szétoperálhatatlan sziámi ikrek. Egyik sem létezik a másik nélkül. Belőlünk ott, akkor a bátorság hiányzott, és azóta is hiányzik jónéhényszor.