| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Értelem az értelmetlenségben Ideje:: 11-25-2010 @ 02:53 am |
|
|
|
|
| Újra találkoztunk. Ott volt előttem Ő, akiért mindenem odaadnám. Mindig is rajongtam érte. Önzetlenül, gyermeki módon és töretlen lelkesedéssel.Talán tudja ezt ő is, de mindenképpen sejti. Elnéztem gyönyörű arcát, amelyen a problémák és a mindennapok már kezdtek nyomot hagyni. Igéző szemeinek tengerébe bármikor képes volnék belefulladni,
már csak azért is mert nem tudok úszni. Még gondolatban sem. Most is, mint minden alkalommal zavarban voltam. Hiába, a szerelem már csak ezt teszi az emberrel. Próbáltam minél közelebb helyezkedni hozzá, mikor ledőltünk az
ágyra. Vágytam a közelségére. Minden pillanatban érinteni akartam bársonyos barna bőrét. Magaménak akartam tudni. Olyan ő nekem, mint a Szent Grál. Tudom hogy létezik, de soha nem lehet az enyém. Legalábbis ezt éreztem, amikor
mellette feküdtem. Távolságtartó és rideg volt velem. Jókat nevetett, miközben felolvastam neki a Ponyvából, de talán csak udvariasságból. Vagy talán nem is velem, hanem rajtam nevetett. Ki tudja? Iránta érzett vágyam tüze oly hőfokon égett, hogy ahhoz képest a nap csak egy hógolyó volt. Borzalmas érzés. Borzalmas érzés a tudat. A tudat, hogy boldoggá tudnád tenni, de nem teheted. Érzed, hogy a régen oly szoros kapcsolat egyre csak lazul. Ő pedig távolodik tőled, mint a kilőtt űrhajó, melynek legénysége a boldogság, a remény és az érzés, hogy tartozol valakihez. Jó lenne tudni mit érez. Legalább csak néha. Csak egy kicsit. Tudni hogy mire vágyik. Vagy legalább azt tudni, hogy rám vágyik-e. Bár sajnos úgy érzem, hogy soha többet. De én ennek ellenére sem akarok váltani. Nem akarok mást keresni. Nem akarok más szerelmet. Nem akarok más boldogságot. Nem kell. Utálom. Nekem az ő boldogsága kell. Az ő szerelme. Az ő életének része akarok lenni, bármit is jelentsen ez. Még úgy is, ha ő továbbra is csak rajtam nevet és nem velem. Mit is tehetnék? Várok. Várok az örök időkig, vagy amíg a férgek nem csapnak egy jó kis lakomát a húsomból. Vagy a szerelem végez a mostani életemmel, vagy a halál. Nem túl szép kilátások. Sokszor gondolkodom hogy vajon melyik megoldás lenne a jobb? De mivel írásomat meghazudtolva még bízok - bár fogalmam
nincs hogy miben és miért -, ezért igyekszem az első megoldás felé terelgetni magam és gondolataimat. Addig is marad az ónmegtartóztatás. Marad a nő nélküli élet. A szexmentes és szerelemmentes élet. Marad a gyökértelenség érzése. Én vagyok az a bizonyos fa a puszta közepén. Mindenkivel jót teszek, akinek szüksége van rá. De senkinek nem fog eszébe jutni az, hogy foglalkozzon velem. De ha majd ő jön oda egyszer, hogy menedéket leljen az élet viharaiban, én ott leszek. Óvni fogom az esőtől, a naptól, a széltől, a sötéttől. És ha majd átkarolja törzsem, hogy megköszönje szolgálataimat, talán már nem is fogom érezni. Mert addigra talán már kihal belőlem minden jó
érzés. Nem leszek más, csak egy összekaristolt, magányos fadarab, amely örök életre van ítélve a világban. Csak sajnos nem a jó, hanem a keserű és boldogtalan világban. De egy biztos. Soha senkinek nem fogok úgy örülni, mint neki. Az egyetlenemnek. Annak, aki értelmet, de ezzel együtt értelmetlenséget is ad az életemnek. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 11-25-2010 @ 02:53 am
|
