Pécsi Ildikó színésznő mesélte egyszer: A színészkollégák közül sokan fölháborodtak, amikor Huszti Péter harmincegynéhány évesen Kossuth-díjat kapott. Nem a színészi teljesítményét vonta kétségbe senki, ekkor volt éppen túl a Hamlet-szerepen, hanem fiatalnak tartották hozzá. Ezeknek a kollégáknak ő is igazat adott. Azután néhány hónap múlva Huszti súlyos beteg lett, olyannyira, hogy volt egy időszak, amikor élet és halál között volt. Később, a fölépülése idején sokáig úgy festett, hogy nem biztos, hogy valaha is játszik még színpadon. Ekkor döbbent rá, hogy fiatalon is meg lehet halni. Ha akkor Huszti nem kap Kossuth-díjat, s időközben meghal, majd megkapta volna posztumusz? Az már csak a hozzátartozóknak lett volna jó és nyugtathatta volna magát a társadalom, hogy mégiscsak elismert valamit, amit esetleg korábban kellett volna. Vagyis mindent idejében kell elismerni és beismerni, mert bármikor meghalhat az ember.

* * *

Gyakran halljuk a munkahelyen, az élet legkülönbözőbb területein, hogy alkalmazkodnunk kell a helyzethez, változtatnunk kell és változnunk kell. A változtatással, a változással úgy általában egyetért mindenki, de amikor fölmerül a kérdés, hogy ez személy szerint hogyan érint bennünket, baj van. Miért pont én? Miért pont engemet? Hagyjanak békén! Aztán kezdődik a nagy bújócska, ki-ki hogyan tud a kötelezettség, az elvárás alól kibújni. A változtatásból, a változtatásba lesz valami, ami már régen nem emlékeztet arra, aminek indult. A Holt Költők Társasága című film egyik jelenetében a következők játszódtak le: „Mi az, hogy megvizsgálunk egy kérdést, megnézünk egy dolgot? Sokszor azt hisszük, hogy túl vagyunk rajta, de nem!” – mondta a tanár és fölugrott az asztalra. – „Látják, innen teljesen másképp néz ki minden. A kérdést minél több nézőpontból kell körbejárni, hogy minél teljesebb és valósabb képünk legyen róla.” Valahogy így szólt a tanár a diákjaihoz. Sokunknak, ahogy a tanár tette, föl kellene ugrania az asztalra. Sokan félünk ettől, mert könnyen szembesülhetünk önmagunkkal.