Egy koraőszi napon személygépkocsival mentünk a martfűi Munkácsy úton. A Munkácsy út és a Május 1. út kereszteződésénél kifordult elébünk egy személygépkocsi, amelynek a vetetője nem vette figyelembe a STOP-táblát. Nagyot fékeztünk..., nem sokon múlott az ütközés.
Néhány nap múlva találkoztunk az ominózus gépjármű vezetőjével az utcán. A fiatalember elnézést kért tőlünk.
Hát, ilyen kis csodák is történnek Martfűn!
* * *
Z. ott állt az emberekkel szemben. Tudta, hogy mindjárt kellemetlen vagy annak tűnő kérdéseket fognak föltenni neki. Egy kicsit sem érezte magát kényelmetlen helyzetben. Ahogy eddig is, most is meg fog válaszolni minden kérdésre, ha másképp nem megy, legfeljebb úgy kezdi, hogy miért rossz a kérdés.
Az mindig hatásos szokott lenni, ha azzal kezdi, hogy a kérdés jogos és a kérdezőnek tulajdonképpen igaza van; biztosan lehetne másképpen is csinálni, de ebben a mai helyzetben gyakorlatilag csak ezt szabad…
„Nem lesz itt semmi gond, csak hangozzék el az első kérdés, gondolta. „Na mi lesz, durálja már neki magát valaki.” Mi van, ha egy fia kérdés sem lesz? Ilyen még nem volt. Erre nem készültem.”
Rémület felé suhant át a homlokán.
Szinte segítséget kérően markolta meg a mellette lévő szék támláját.
Hirtelen nagy sziklák görögtek le a szívéről.
„Na, végre, az a kis tokás nagy melák szólásra jelentkezik! Tudtam, hogy nem lesz semmi baj…”
