Reggel a wiwen járva felfigyeltem egy apró jelre, amiből kiindulva tudtam meg, hogy meghalt Baranyi Laura.
Azt hittem először, hogy valami buta tréfa az a fénykép alá írt mondatocska, még egy levelet is megeresztettem gyorsan, de már tudom, hogy nem fog válaszolni. :(
Utánanéztem a neten, s így kellett megtudnom, hogy már nem él.
Együtt jártunk főiskolára, s szociális munkásként együtt végeztünk, de ő közben már "ezerfelé" dolgozott. Felnéztem rá ezekért a merész nekiindulásokért.
Mindig akart valamit. Tenni akart.
Sokat beszélgettünk a cigányságról. Nyíltan. Tudta kívülről is látni a helyzetet, és sok mindent az ő magyarázataiból értettem meg a gondolkodásmódjukról.
Okos volt, vidám (a nevetése itt kering a lelkemben) és jólelkű.
Sokszor készültem neki levelet írni, vagy telefonálni, de már nagyon régóta nem sikerült. Most már hiába.
S hiábavalók a könnyek is. Semmit nem fordítanak vissza, vagy változtatnak meg. Csak az élők sírnak, akik elmentek, azoknak már nincsenek válaszkönnyeik.

…mégis fel-felcsuklik belőlem reggel óta a hiány.