A kórház gyönyörű parkjában számtalan kóbor macska él. A betegek etetik őket, az orvosok, nővérek és a konyhán dolgozók tilalma ellenére.

Időnként én is.

Hm… ezt ma is megtettem. Kicsi darabokra vágtam egy szelet párizsit és odaadtam nekik. Az egyik apró cica elől mindig megették, ezért néhány falatkát a szája elé raktam, aminek az lett a következménye, hogy egy kis felvágott-darabbal együtt az ujjamat is sikerült elkapnia, amit aztán igen nehezen engedett el (bizonyára azt hitte: végre sikerült valami igazán finomat és nagy falatot elmarnom, hogy adnám már vissza!).

Foga nyomán kiserkedt a vérem (irtózom a vértől).

Ettől aztán kellőképpen megijedtem.

Mivel sem orvosnak, de nővérnek sem akartam bevallani butaságomat, sebesen sms-eket írtam – mint segélykiáltást, hogy megtudhassam, mi az amitől  - ha magamon észlelem -  meg kellene rémülnöm?

Leggyorsabban az egészségügyit végzett barátnőm válaszolt. Küldött egy üzenetet, amiben ez volt: Nem.
Még fel sem ocsúdtam, amikor a következőt is megkaptam tőle, amin viszont már egyetlen betű sem volt.

Több minden végigfutott egyből az agyamon… még az is, hogy már olyan rosszul lehetek, hogy nem is látok. :)
Aztán végül kikötöttem annál a megoldásnál (…tolláról, embert…), hogy a barátnőm is hasonlóképpen lökött, mint én. Már éppen telefonálni akartam neki, hogy fényt derítsek titokzatos üzeneteire, amikor felhívott, mert sms írás közben megzavarták, viszont megnyugtatott, hogy semmi bajom nem lesz, csak csigalom, nyugavér. :)

…

Azért, mindezek ellenére, elég gyakran rátéved a tekintetem az ujjamra és a kezemre…

Hátha mégis az volt az utolsó sms-em?

… :)))

Visegrád, 2004. augusztus 18.