/Figyelem! Mivel ez egy személyes blog – amolyan naplóféle, ezért időnként előfordulhat, hogy saját tapasztalaton, véleményen alapuló, szubjektív megállapításokat tartalmaz./
Egyik pillanatban még aktív részese vagyok egy jól meghatározható kellemes cselekménynek, aztán mintha az egész burkolódzó ködbe veszne. Tudatom hiába nyúl vissza kutakodón az utolsó mozzanat lágy zselatinkép masszájába, csak valami gyorsan fakuló emlék derengése hiteti velem, hogy otthon vagyok, a saját ágyamban. Aztán az álom végképp elsuhan, marad a lassan derengő kristályosodás; a dolgok kezdenek köröttem körvonalazódni, anyagi formát öltenek újra a tárgyak, mire szemhéjam megrebben, már ismerem a lét megszokott jelenét, felülök a kamion ágyában, és tompa fejjel próbálok magamhoz térni. Kedvesem meleg teste kiröpül kezem közül, hiába markolok tétován a légbe, csak Stuttgart idefújt szennyének atomjai nevetnek gúnyosan rajtam.
Mintegy elhessentve minden negatív reggeli gondolatfoszlányt, megrázom fejem, és határozott mozdulatokkal – ez egy bevett szokás, a cselekvés a bambulás helyett sokszor átsegít bizonyos holtpontokon, mikor megkérdőjeleződik bennem egy újabb ébredés hasznosságának értelme -, szóval kávét főzök.
Madárcsicsergés. Idén először hallom e gyönyörű, ébredező tavaszra utaló hangokat. Félig elhúzom a függönyt, hogy reggeli tévé helyett az autópálya parkoló hétórai kihaltságának csupasz látványával vigasztaljam szemem. Este, mikor a folyamatos torlódások miatt kényszerből kiálltam az A 8-ról ebbe a parkolóba – kicsit bosszúsan, hisz aznapra még legalább száz kilométer be volt tervezve -, nagy volt a nyüzsgés, a kiránduló autósok sorba álltak a WC-k előtt.
Apropó; illemhely. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, milyen állapotban vannak ezek az emberi anyagcsere végtermékét eltüntető egységek több száz, különböző kultúrájú, nemzetiségű ember látogatása után. Jobb érzésű ember felforduló gyomorral torpan meg az ajtóban (sokszor még a plafon is olyan), de hiába, a szükség nagy úr...
Egyébként is jó tanács, ha parkolóba ér az ember, mindig nézzen a lába elé, sohasem tudhatja, mibe lép bele. Hihetetlen mennyiségű a szemét, és egyéb ocsmányságok az országutak mentén. A benzinkutak, parkolók környezetéről nem is beszélve. Tisztelet a kivételnek. Nagyon sok tiszta, rendezett helyen is jártam már, de nem ez a jellemző. Főleg egy szombat éjszaka után. Jelentős karbantartó személyzet munkálkodik a környezetmegóváson rendszeres takarítással, szemétgyűjtéssel, de a kiemelkedő nagyságú forgalom miatt többnyire reménytelen a helyzet. Európa szerte mindenféle náció rója az utakat; autósok, lakóbuszosok, kamionosok. Az emberek többsége sajnos olyan szemlélettel gondolkodik, hogy kit érdekel az a hely (csak ő könnyítsen magán, vagy bármi kidobandó mocskán); legközelebb úgyis máshol áll meg..
Miközben forró kávémat kortyolom jólesőn – akkora élmény ez, mintha apró tűszúrások bizsergetnék fejbőröm -, két egyforma, böhöm nagy, fekete Audi áll meg fékcsikorogva. Kipattannak az ajtók, fullextrás minden, a vajszínű bőrüléseken túl is. Dörömbölve töri meg a vasárnap reggeli csendet a zsurmolós dumm-dumm zene. Jól öltözött fiatalok önfeledt táncba kezdenek, mindenki divatos, uniformizáltan fekete és szürke, na és nagyon cool, hangosan nevetnek, vidámak. A fiúk a legmenőbb cuccokban parádéznak. A lányok formásak, harisnyán popsit alig takaró, testhez simuló szoknyaféleség.
Az éj mámora huncutul villan buja tekintetükben.
Csodálkozom is rendesen, e szépség általában nem jellemző a németekre. Aztán meghallom az orosz beszédfoszlányt. Hát persze, már a szláv arcvonásokból rájöhettem volna, de korán van még.
/Nem szeretnék beskatulyázó lenni - mindössze a saját vizuális tapasztalataim mondatják velem -, hogy a német nők egy része finoman szólva túlsúlyos, de aki nincs elhízva, az is olyan elfolyós alkatú. Ez a fiatalabb lányoknál is általános jelenség. Ez a jólét jelének lehet egyfajta megnyilvánulása, vagy arra utaló jel, hogy a mozgáskultúrájukban van némi hiányosság, de leegyszerűsítve a magyarázatot; lehet, csak genetikai öröklődés. Ugyanez elmondható az erősebb nem képviselőiről is. (A múltkor hallottam egy érdekes, talán szélsőségesnek tűnő magyarázatot a német emberek külsejéről: Nem kell csodálkozni, hogy rengeteg a szinte gnóm, belterjes egyén, hiszen a II. világháborúban a tiszta, árja fajú férfiak nagy része meghalt, a maradéktól nem lehet várni más leszármazottat, csak elkorcsosult utódokat...) Gyorsan hozzá kell tennem, mielőtt valaki rasszista jelzőkkel illetne, hogy láttam már azért ebben az országban gyönyörű hölgyeket is kiemelkedően formás külsővel. Csak nem sokat. A keleti szektorra (cseh, lengyel, és e tekintetben nekünk - magyaroknak - sincs szégyenkezni valónk!) jobban jellemző természeti jelenség a feltűnően szép nők előfordulási aránya egy négyzetkilométerre vetítve.
Egyébként sem látszik ebben az országban a gazdasági válság. Legalábbis ami a közlekedést illeti. Mivel a személygépkocsiknak ingyenes az autópálya használat, és a jövedelmükhöz mérten a benzin ára is elenyésző, így hihetetlen forgalmat produkálnak. Mintha külön élményt jelentene számukra a megszámlálhatatlan stau (dugó), ami a haladást jelentősen nehezíti. A torlódások oka néha megfejthetetlen számomra. Persze vannak helyzetek (pld. baleset, útépítés), amikor nyilvánvaló a magyarázat, de sokszor annyi elég, ha valaki lelassít, hogy megbámuljon a szembejövő sávban egy koccanást, a következő is fékez, és a tizediknél már áll a sor.
Kamionos körökben szóbeszéd; egyszer valaki kiállt az autópálya mellé egy hatalmas, STAU feliratú táblával, és láss csodát; perceken belül valóban bedugult a forgalom.
A parkolási helyzet különösen katasztrofális. Kevés a parkolóhely, nagyon sok a személyautók mellett a kamion (óriási a teherforgalom!), ehhez jön még nyáron a lakókocsisok tömege, így egy kamionosnak külön stresszt jelent, hogy hol tud megállni. Ez hatalmas probléma! Tudni kell, hogy rendkívül szigorú nemzetközi előírások vannak a vezetési és pihenőidőkre. Ezek be nem tartása, esetleges túllépése kontroll esetén nagyon nagy összegű bírsággal jár. Elképesztő helyeken állnak meg kényszerből kamionok, kis túlzással elmondható, hogy néha még a fák tetején is fürtökben lógnak./
A végigmulatott éjszaka rövidnek bizonyult a társaságnak, így most épp itt folytatódik a buli. Gondolom, az aktivitásukban némi stimuláló ajzószer is közrejátszik az alkoholfogyasztáson túlmenően. Nem bunkó részeg módjára viselkednek, inkább intellektuális spiccesség ez, amiről akaratlanul is az jut eszembe, hogy a végső konklúzió egy közös orgia lesz. De ez az erotikus gondolati cselekménysor már valószínűleg csak az én túlfűtött képzeletem elragadtatott szüleménye. Csak a két sofőr visszafogottabb. Időnként lopva körbekémlelik a terepet, mintha láthatatlan ellenség után fürkésznének. Testőrök. A látszatra dúsgazdag oroszoknak erre is telik, a biztonság felettébb fontos, és kötelezően jelen van a legellazultabb pillanatokban is. Mintha egy bizonyos osztályréteg előírt sajátossága lenne ez a rituális egyveleg; a külső, a viselkedés, a kicsit már megjátszottnak tűnő extremitás. Nem a napfény, a pénz csillan az arcokon. Mindazonáltal hazudnék, ha ellenszenvesnek titulálnám őket.
Mindenféle különleges testhelyzetet produkálva fotózzák egymást, hol poénosra, hol művészi hajlamra hajazó figurában. A lányok mintha profi modellek lennének. Mikor észrevesznek, idejönnek a kamion elé is fényképezni. Szimpatikusan rám mosolyognak, egy pillanatra az is megfordul bennem; kiszállok barátkozni, de egyrészt ehhez még túl tompa vagyok, másrészt tudom, hogy ez most nem erről szól, piszkosul nem illenék közéjük. Megtörném saját varázsú atmoszférájukat.
/Azért jó; velem mindig történik valami. Eszembe jut a két évvel ezelőtti májusi reggel a Milánó melletti benzinkúton, ahol a kamion előtt állva a krómdíszítést mintegy tükörnek használva éppen - már akkor is majd derékig érő - hajamat fésültem ki, mikor odajött hozzám egy olasz újságíró, és - hatalmas objektívű fotómasinájával a nyakában - udvariasan megkérdezte tőlem; lefotózhatná-e reggeli toalettemet? Megvontam vállam, mondtam neki; persze, miért ne? Miközben csattogott körülöttem a fotóaparát, önkéntelenül elmosolyodtam, magam elé képzelve a másnapi olasz napilapokat, ahol megjelenik a fényképem, alatta valami frappáns kis szöveggel./
A jelenbe nem mindennapi látvány zökkent vissza. Nagyot nyelek, mikor két lány fesztelenül csókolni kezdi egymást. Már azon se csodálkoznék, ha vetkőzni kezdenének, és korábbi jóslásom itt és most válna valóra. Nem így történik. Ezt a leszbikus nyelvjátékot talán nekem szánva hagyták itt utolsó emlékképnek, mire kettőt pislantok, úgy eltűnik a csapat, mintha ott se lett volna.
Azért se idegeskedek, hogy nem érek oda a francia lerakóra hétfő reggelre. Tudom; hiába indulok el este a tilalom letelte után, fizikailag képtelenség egy műszakban ekkora távot megtenni.
Lustán kinyújtózom; végül is, jól indul a reggel... mi bajom lehet? ;-) |
