Mai világunkban az emberek általában három dologtól tartanak: a munkanélküliségtől, a betegségtől és az öregségtől.

            Egy kép az öregségről: „Vak öregasszony mondja:

            - Magunkra maradtunk: jószerivel már csak a testünk a miénk. Szent a fiatalkor, amikor a zsigerek ujjonganak, de megalázó és szégyenletes a megöregedés, mikor semmit nem értünk abból, ami körülvesz. Bár fiainkkal-lányainkkal még szót értünk, ha látogatóba jönnek, egyre kedvetlenebbül hallgatjuk őket. Közeleg az idő, mikor a világ a lakásunk ajtajával nem elkezdődik, hanem véget ér” (Ács József A nyitott társadalom mint huzatos gang, Liget, 2005. évi 5. szám).

            A három tartani valóról valamennyiünknek van benyomásunk, képünk. Az öregségről is kiben ilyen, kiben olyan.

x x x

Az örök harc, az örök remény. Mit miért is teszünk valójában?

            „… a pasi elmegy a pszichiáterhez és azt mondja neki: „Doktor úr, a bátyám megbolondult. Tyúknak képzeli magát.” Mire-mire a doki azt mondja: „Hát akkor jelentse be, és elviszik kezelésre.” Erre a pasi: „Bejelenteném én, csak hát akkor ott maradunk tojás nélkül.” Hát valahogy így vagyok én a kapcsolatokkal. Értik, hogy gondolom: mindegyik teljesen racionális és őrült és abszurd és … és…, de azért csak belevágunk  mindig, mert a legtöbb ember nem akar ott maradni tojás nélkül”, mondja Alvy az Annie Hall végén (Woody Allen: Annie Hall, filmforgatókönyv, fordította Polyák Béla, Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.).