VERS-e a vers?
„Alkotni vagyunk, nem dicsérni.”?
József Attila: Tanítások
(a kérdőjel az enyém!)
„Nyomot hagyni a papíron: döntő cselekedet.”(és az interneten?)
G. Orwell: 1984
(a zárójeles kérdés az enyém)
Nagyon régóta foglalkoztat a kérdés. Az alkotás kérdése és a befogadás kérdése. Az alkotás értékelése és a befogadás értékelése. A kettő interakciója, egymásra hatása. Még az ősz folyamán jelent meg egy, többnyire az amatőr irodalmat, az amatőr „írásalapú alkotást” ostorozó cikk a Bárkában, online formában is olvasható a lap honlapján (Leszkovszki Anna: „...s zokog a tűnő végtelen..."A bennünk élő dilettáns költő). Az írás egyik következtetése, az, hogy az internet világában azért is szaporodott el és hígult fel az ÍRÁS, mert annak eszközét mindenki ismeri, aki nem analfabéta, valamilyen szintű gondolatai mindenkinek vannak, tehát tulajdonképpen ott áll az ember az alkotás kapujában. A másik igen megfontolandó állítás, hogy az amatőrként kezelt, vagy annak titulált irodalom alkotói és befogadói számára az írás értéke ekvivalens annak tartalmával.
A JA-idézet, azt hiszem minden eddiginél aktuálisabb, persze csak akkor ha – örök emberi hibánkat elkövetve – a szövegkörnyezetéből, a versből kiemeljük és csak önmagában nézzük. Az individuum győzedelmét ünneplő világunkban az alkotás, az én is tudom, jobban tudom, másként tudom mentalitás egyre inkább belénk ívódik. Mi mást igazolna az a tény, hogy amíg egyre kevesebb verseskötet fogy a könyvesboltok polcairól, addig egyre több költőt üdvözölhetünk köreinkben és olykor köreinken kívül… Igen költőt! Mert mint azt a lentebb - ismételten közzétett - írásomban valamikor nagyon régen leírtam, szerintem a költőiség egy viselkedésforma, ettől nagyon szigorúan el kell különíteni az írás értékét, értékelését.
A költőt sohasem bántanám. Az alkotását már annál inkább lehet. Egyik társunk blog-bejegyzésére reflektálva azt írtam, hogy számomra értelmezhetetlen az-az alkotói válságként értékelt szituáció (leült verset írni és kétségbe esve tapasztalta, hogy nem jut semmi sem eszébe, pedig publikálni volt kedve!) amikor az alkotást megelőzi a közlési vágy- ez viszont már puszta magamutogatás, céltalan nudizmus, az exhibicionizmus egyik zsákutcája.
A mitől vers a vers és a mi a vers kérdéskörbe most nem mennék bele, illetve csak érintőlegesen. Két dolgot jegyeznék meg, amit nagyon fontosnak érzek:
- Semmi esetre sem merül ki a vers a tartalomnál, a közlendőnél.
- A vers számomra esszencia és mikroszkóp-vizsgálat, sűrítés és kibontás, gyorsítás és lassítás, kicsi és nagy, óriás és törpe játéka- a máskép látás és láttatás próbálkozása, ahol (nem jut eszembe ki írta) felfüggesztődik a hétköznapi nyelvhasználat.
Végül két számomra meghatározó idézettel zárom:
"...a művészet nem önmagáért van, de értünk emberekért, az embernek a világba, a mindenségbe, az egymáshoz való tartozásába vetett hitéért van... a művészethez joga és szüksége van minden embernek egyformán. Minden emberi kor és társadalom olyan mértékben a kultúra kora, illetve kultúra társadalma, amilyen mértékben részesíti vagy zárja ki minden egyes tagját a művészetben való részesedésből." (Kós Károly: Guild of Handicraft, 1923)
"...minden irodalmi mű felhívás. ….. ez az irányított alkotás abszolút kezdet, tehát az olvasó szabadsága viszi végbe, méghozzá azáltal, amiben ez a szabadság a legtisztább. Így hát az író az olvasó szabadságához folyamodik, hogy működjék közre művének megalkotásában."(J-P Sarte: Miért írunk?)
Író és költő (2007)
Vajon szükséges-e definiálnunk, hogy kit nevezünk költőnek avagy írónak, illetőleg honnan, milyen határvonalat követően lehet-e valakit ilyetén megnevezéssel illetni…?
A nehézséget az adja, hogy nem egy egzakt foglalkozásról, szakmáról kívánunk értekezni. Tulajdonképpen standardokat, objektív mércéket és szerintem nem is igen lehet felállítani. Kundera azt írta, hogy minden ember magában hordozza az írót, mint potenciális lehetőséget. Persze. Magához a művelethez két dolog szükségeltetik elengedhetetlenül: írástudás és gondolatok (nem feltétlenül eredeti, nem feltétlenül zseniális gondolatok, csak annyi, hogy képes legyen az ember végigvezetni egy tollat, úgy a papíron, hogy a leírtak viszonylagos értelemmel bírjanak). Szerencsére az analfabétizmus már nem egy általános jelenség, az ember pedig egy gondolkodó lény (Cogito ergo sum)- többnyire.
Az értelmező kéziszótár valahogy úgy határozza meg az írót, mint olyan valaki aki irodalmi műveket hoz létre, hivatásszerűen. Máris tovább adva a staféta: mit nevezünk irodalminak? Valamely közösség nyelvi formát öltő termékeinek összessége – mondja az értelmező kéziszótár. Nahát így aztán semmire sem jutunk.
Vegyük elő saját magunkat! Az íróság a költőség (csúnya szavak) elsősorban attitűd. Finomra hangolt érzékelés és érzékenység.
Tehát nem az a kérdés, hogy valaki rossz vagy jó műveket ír, hanem, hogy bír e ezzel az attitűddel. Természetesen éppen úgy, mint minden szakmának rengeteg, életünk végéig tanulható ismeretanyaga, mesterfogása van, amit egyáltalán nem szeretnék degradálni, sőt!
Thomas Mann a Halál Velencében című művében valami hasonlóra hívja fel a figyelmet:
„…egyénileg nézve is a művészet fölfokozott élet. Mélyebben boldogít, gyorsabban fölemészt.”
Próbálkozzunk a miérttel. Miért ír valaki?
Hrabal szerint az író szabadsága épp akkora amekkorát kiszakít magának- potenciális válasz: szabadságvágyból írunk.
Exhibicionizmus- divatos fogalom, a mi esetünkben is szóba jön, azonban nem kizárólagosan. Az írás nem csupán az extravertált személyiségek tevékenysége, sőt, jócskán tudnánk mondani olyan szerzőket akik híresek voltak zárkózottságukról…
Belső indíttatás- ugye elég gyakran szokták, szoktuk ezt mondani. Az a bizonyos belső hang… alapvetően fontos, de csak egy tényező…
Ismeretszerzés, elsősorban önismeret szerzése, a magunk és mások felfedezése…kutatása és továbbkutatása
Sarte elég részletesen ír a témáról: „A művészi alkotásnak kétségkívül fontos indítéka az az igény, hogy a világ számára lényegeseknek érezzük magunkat.” (Sarte: Miért írunk?)
És így tovább és ezek együtt, kinél- kinél nyílván eltérő súllyal.
Írás és érték.
Az írás egy dolog, az írás értéke pedig egy egészen más. Az írás értéke ismét csak egy több összetevős dolog, ilyen elemekkel például:
- gondolatiság és a gondolatiság szintjei
- logikai tényezők és asszociatív hatások
- l’art pour l’art művészet vagy az asztalfiók-írások
- az írás kiváltotta hatás és ellenhatás, jó esetben visszahatás
- környezet- mind az alkotó belső környezete (társadalmi háttér, szocializáció, műveltség stb.), mind a külső – szűk és tág- környezet, térbeli és időbeli környezet
- időbeliség és időtállóság
- újszerűség, frázisok kezelése
- valódi érték a gyökerek ismerete nélkül nincs
Úgy gondolom, hogy az író vagy költő státusza másodlagos kérdés (természetesen nem a saját egyéni nézőpontjukból nézve!!!). A hangsúly az alkotás értékén van. Az érték pedig viszonylagos, bizonyos társadalmi normáktól eltekintve igen szubjektív dolog, természetesen az egyéni szubjektív vélemény kialakulása, esetleg kialakítása egy másik igen messzire vezető kérdéskör…
Orwell az 1984.-ben azt írta, hogy nyomot hagyni a papíron döntő cselekedet…tehát ha „alkottál”, írtál valamit (most már például az interneten keresztül ez egyre szélesebb és szélesebb körre igaz, régen ez szűk kör volt, vagy például bizonyos cenzúrák idején nagyon szűk) onnan kezdve az írás önálló életre is képes.
Még az értékhez kapcsolnám…Valaki a fórumon írta, hogy a versek elemzése szükségtelen dolog. Nem értek egyet vele. A vers-elemzés nagyon fontos, de nem mindenható, teret engedve az asszociációnak, de gátat szabva a bugyutaságnak- igenis szükséges.
Közönség…
„ az ízlések ellen nincs apelláta” Hrabal
A gondolat leíratlanul, kimondatlanul a tiéd és senki másé. Leírva már nem birtoklod kizárólagosan, a közönség meghurcolja vagy magáévá teszi, szeretettel vagy gyűlölettel fordul irányába…
De 2007-ben milyen közönsége van a kortárs irodalomnak. Valamikor a Nyugat idején sikk volt a kultúra és az irodalom. Ma esztétikai kielégülésre igen kevesek vágynak, becsapva ezzel önmagukat…mi is itt a fullextrán zárult körben vagyunk, kicsit a saját magunk közönsége vagyunk, mintha egy tükör előtt ülve szavalnánk önmagunknak… (ezt a részt benne hagyom, ez annak idején sokakban felháborodást szült, de engedelmetekkel nem cenzúrázom! Azt azonban leírom, - Anna megrovását elfogadva – hogy bizony nagyon meg kell becsülni az ilyen közösségeket, ahol az írott szó szeretete teremt kohéziót. Megjegyzem soha sem ezzel volt bajom!)
„…ha mi magunk alakítjuk ki az alkotás szabályait, mércéjét és ismertető jegyeit, és ha alkotó lendületünk a szív legmélyéből fakad, akkor művünkben csakis önmagunkat találjuk meg: mi hoztuk a törvényeket, amelyek alapján megítéljük: a mi múltunkat, a mi szerelmünket; a mi vidámságunkat ismerjük fel benne; s ha nézzük anélkül, hogy hozzányúlnánk, sohasem kapjuk tőle ezt a vidámságot vagy szerelmet, ellenkezőleg: mi helyezzük belé; a vásznon vagy az írópapíron kapott eredményt sohasem érezzük objektívnek, ahhoz túlságosan is jól ismerjük az eljárásokat, amelyeknek gyümölcse.” (Sarte: Miért írunk?)
Kundera azt írja, hogy mindenkiben ott lappang az író, részben igazat adok neki. Faludy meséli valahol, hogy megismerkedett egy híres arab íróval, aki javában a férfikor idején tanul meg írni, hogy azután onthassa magából a történeteket, melyeket nyílván jóval, de jóval korábban megírt abban a bizonyos FÜZETben.
Csíki András
andrass |
